Védőruhában lehet ölelkezni

Egy éve viszolyogva néztem a Kínából érkező, kábé egy harmadosztályú sci-fi filmet idéző képeket, ahol szkafanderes emberek küzdenek a Vírussal. A „Velünk ilyen sosem történhet” biztonságos melegéből csámcsogtam a híreken. Eszembe se jutott, hogy néhány hónappal később én is biztos kézzel választom ki a dobozból azt a típusú védőruhát, amiről már tapasztalatból tudom, hogy kevésbé izzadok bele, a bokámon nem csúszik fel, a kapucnija pedig rendesen simul a homlokomra. Salát Luca írása.

Már tudom, hogy a kovid osztály nem egy fos amerikai film, amiben kínaiak nyerték meg a főszerepet, hanem a valóság.

Betegek, ápolók, orvosok, gyógytornászok, egészségügyi dolgozók a főszereplők, akik nem megálmodott hősök, hanem hétköznapi emberek egy egyre kevésbé szürreálisnak tűnő világban.

A kovid osztályon, ahol dolgozom, a betegek nagy része oxigéntámogatást igényel, sokan pedig éber állapotban lélegeztető gépen vannak.

Ez azt jelenti, hogy egy maszkon keresztül pumpálja a gép a tüdejükbe az oxigént. Ezt a maszkot –állapottól függően – rövid időre le lehet venni a betegről, pl. amikor eszik, iszik, telefonál. Elmondásuk szerint a világ legborzalmasabb érzése ezen a cuccon lenni, feltöri az orrukat, kiszárítja a szájukat és sokszor úgy érzik, megfulladnak a géptől (néha nehéz meggyőzni őket, hogy nem egy emberkínzás áldozatai, hanem gyakorlatilag a maszk menti meg az életüket.)

Néha néhány napig tart ez a kínszenvedés, de sokan hetekig a géphez vannak láncolva.

A mi osztályunkon a sikerélményt általában az jelenti, ha a lélegeztetőről lekerülve a beteg átkerülhet egy „sima” rehabilitációs osztályra.

Sokan hetekig küzdenek az életükért, de végül legyőzi őket a betegség.

Az első szabály az osztályon, hogy tilos érzelmileg kötődni a beteghez, amit még a profi egészségügyis vén rókák is sorra elbuknak, mert a halál elleni harcot szinte senki nem tudja egy racionális feladattá lecsupaszítani.

A pszichológusi munka itt mást jelent, mint ami a klasszikus munkaköri leírásban szerepel.

Először is semmi mást nem lát belőlem a kliens, csak a szemeimet, illetve első ránézésre csak Orsi kolléganőm által a ruhámra rajzolt mosolygós szívecskék sejtetik, hogy

hús-vér ember vagyok.

Az érintésnek különösen nagy szerepe van a kórházi munkámban. Persze két gumikesztyűn keresztül fogni egymás kezét először bizarr érzés, és védőfelszerelésben megölelni valakit a csövek szövevényében szintén nem egyszerű mozdulat, de tulajdonképpen minden megoldható.

Már megtanultam FFP2 maszkban puszit is adni.

A pszichológusi munka leglényegesebb elemei közé tartozik az objektív kívülállóság, ami itt értelmezhetetlen hülyeség.

Az osztályon nem 50 perces konzultációkat tartok, hanem a munkám a gondozói tevékenységekbe ágyazódik. Etetek, tisztázok, ágyneműt húzok, vérnyomást mérek, vizeletes zacskót ürítek, segítek összekészülni azoknak a betegeknek, akik jobban vannak és átkerülnek egy másik osztályra, illetve részt veszek a halottak körüli utolsó tevékenységekben is.

A délelőttök jellemzően pörgősek, de délutánonként majdnem mindig marad idő arra, hogy odaüljek egy-egy beteg ágya mellé.

A hitelességet itt nem az objektivitás, hanem az intenzív bevonódás jelenti.

Állandó dilemma, meddig segítség a beteg számára a szeretettel teli bíztatás az életéért való küzdelemben, és mikortól hazug hurráoptimizmus.

Fájdalmas felismerni azt a pillanatot, amikortól az egyetlen tennivalóm a csendes jelenlét marad embertársam utolsó életfeladatánál, a halálba való átlépésnél.

A betegeknek szeretteik nélkül, szkafanderes idegeneknek kiszolgáltatva kell ezt az egész vackot végigcsinálniuk.  Az egészségügyi személyzet türelmes és odafigyelő, de a gyógyítási-gondozási feladatok fizikailag és lelkileg is teljesítőképességük határára sodorják őket.

Nekem nem a halál jelenléte a legszörnyűbb élmény, hanem a magányé, amit bármennyire is igyekszem, de nem tudok érdemben enyhíteni. Persze azért próbálkozom.

A pszichológusi diplomám itt lószart sem ér.

Halandó ember vagyok, aki ott ül egy másik halandó ember mellett, hogy kísérje őt élete egyik legnehezebb időszakán át. Hogy épp enyém a kísérő szerep, tulajdonképpen csak mázli. Nem kérdés, egyszer majd a másik szerepet is megkapom, s őszintén remélem, hogy nem egy vadidegen szkafanderes pszichológus fog szurkolni nekem a kispadról.

A kovid osztályon sokszor érzem úgy, hogy többet kapok, mint adok.

Orsi kolléganőmtől, aki reggelenként mielőtt belépek a tiszta térből a fertőzöttbe,

„Védőruhában lehet ölelkezni!”

felkiáltással sosem mulaszt el hosszan magához szorítani.

A nővérektől, akik –az egyikük szavaival élve –  „rottyon vannak”, de a betegek mellett még a hangjuk is megváltozik, s minden mozdulatukat a gondoskodó szeretet hatja át.

Etelka nénitől, aki csillogó szemmel meséli, hogy a Szűzanya meglátogatta őt, és megígérte neki, hogy Jézussal együtt fog hamarosan eljönni érte (update: Szűzanya meggondolta magát, Etelka néni meggyógyult).

Frici bácsitól, aki hetek óta küzd az életéért, és hol nevetve, hol sírva fogjuk egymás kezét.

A doktornőtől, akivel még soha nem volt idő beszélgetni, de ahányszor összefutunk munka közben, mosolyog a szeme, és mindig elmondja, milyen jó, hogy vagyok nekik az osztályon.

A családomtól, akik zokszó nélkül veszik tudomásul, hogy a megszokottnál is kevesebbet kapnak belőlem, s amikor esténként hullafáradtan terülök el a kanapén, ők kitakarított konyhával, meleg vacsorával, gondosan mixelt hosszúlépéssel és bekészített sorozattal várnak engem.

Egyszer egy magyar írónk a regényében (gyalázat, de se a szerző neve, se a könyv címe nem jut eszembe) azt írta, hogy életünk nagy pillanatai kivétel nélkül közhelyekből állnak. Szerintem sokunk számára az elmúlt év ordas nagy közhelyek sorozatát jelentette.  Nekem egészen biztosan azt.

Kovid osztály ajtaján innen és túl.

Fotó:pexels.com