Mi van, ha…?

Bár kétségkívül szorongásban a nővérem az ász, talán nem fogja rossz néven venni, ha én is megszólalok a témában. Salát Janka írása.

Szorongok

Én is, mint mindenki egy csomó minden miatt szoktam szorongani. De, míg a többiek irreális dolgokon szoronganak, addig én a valóság talaján maradok, pl. attól rettegek, hogy egy atomháború esetén az atombunkerben nem lehet majd Xanaxot kapni, ami csillapíthatná a szorongásomat. Természetesen viccelek, de gyanítom, szorongásaim tárgya valóságalap tekintetében nem tér el jelentősen a fenti példától.

Magyarán én is, mint minden ember, képes vagyok olyasmin aggodalmaskodni, ami a többség szemében hülyeségnek tűnik.

A szorongás mértéke nem feltétlenül függ össze a szorongást keltő esemény valóságtartalmával, ettől függetlenül azonban szörnyű szenvedést tud okozni.

A magam részéről úgy vagyok vele, hogy mindegy, hogy egyetlen fa, vagy egy egész erdő takarja el a napfényt, ha az illető sötétségben él, akkor azt érdemes komolyan venni.

Van, aki attól retteg, hogy megtámadja egy csapat galamb, van, aki attól, hogy a 16 éves gyerek megfullad a fürdőkádban, van, aki attól, hogy lezuhan a repülője, van, aki attól, hogy bent ég egy moziban, van, aki valami képzelt betegséggel teszi tönkre saját életét, és van, aki a nyilvános szerepléstől, vagy a nyelvtan dolgozattól retteg.

Amikor érthető

Vannak olyan élethelyzetek, amelyekben teljesen érthető reakció a szorongás. Ha ég a mozi, késsel támadnak rád egy sötét sikátorban, egy szakadék szélén robban le az autód, akkor nehéz lenne az élet napos oldalára fókuszálva vidáman fütyörészni.

Ilyenkor inkább jogos félelemről, mintsem szorongásról beszélünk.

A félelem pedig egy igen hasznos érzés. Energetizálja az erőforrásokat, hogy elmenekülj vagy megküzdj a helyzettel. Ha azonban a helyzet oly mértékben elárasztó, hogy tehetetlennek érzed magad, akkor beszélünk lefagyásról vagy lekapcsolásról. A nagyközönség értetlenül áll pl. a nemi erőszakot túlélőkkel szemben: „Miért nem tiltakoztak?” Hát éppen azért, mert a félelem lebénította őket! Annyira lefagytak, vagy lekapcsoltak (elájultak, vagy testileg-lelkileg válaszképtelenné váltak), hogy az elkövető gyakorlatilag bármit megtehetett velük.

Bizonyos helyzetekben tehát érthető válasz a félelem, amit jó esetben jól tudsz használni – szükség esetén elmenekülsz, más esetekben viszont összeszeded magad, és megküzdesz a helyzettel: pl. kiállsz egy konferencián előadni akkor is, ha izzad a tenyered és elcsuklik a hangod.

Túlzó szorongás – Mi van, ha…?

A szorongás azonban bizonyos helyzetekben túlzó lehet.

Szorongásos zavarról akkor beszélünk, ha az aggodalom túlzó méreteket ölt, és a szorongást keltő gondolat folyton betolakodik az elménkbe.

A szorongás minősített esete a kényszerbetegség, amikor kényszergondolatokkal gyötörjük saját magunkat. A gondolatok szinte mindig úgy kezdődnek, hogy „Mi van, ha…?” A gondolatokból fakadó frusztrációt sok esetben kényszercselekvésekkel próbáljuk oldani, pl. „Ha háromszor megérintem az ajtófélfát, akkor nem üti el tesómat az autó”.

A kényszergondolatok kiapadhatatlan forrása az ember tudatalattija, amelyben rengeteg nyomasztó, (fizikailag és morálisan) mocskos érzés, kép, vágy,  félelem lakozik.

Úgy tűnik van valamiféle kollektív tudatalattija az emberiségnek, ami minden emberben hasonló. Ide száműzzük a szörnyű tabukat: elfogadhatatlan szexuális témák (vérfertőzés, pedofília, perverziók), agresszív késztetések (gyilkosság), beszennyeződéstől vagy éppen a haláltól való félelem. Ki ne akarta volna hat évesen feleségül venni az anyukáját, vagy ki ne akarta volna egy kanál vízben megfojtani az újszülött kistesót? Ki ne tapicskolt volna szívesen a saját kakijában kétévesen, ki ne szeretett volna bele tízévesen a hétéves húga barátnőjébe?

Ezek aztán idővel elfogadhatatlanná válnak, de az elménk legmélyén mégis őrizzük őket.

 Gondoljunk csak Oidipusz királyra, aki megölte apját, és saját anyját vette feleségül, vagy Lolitára, ami gyakorlatilag egy kiskorú megrontásáról szól. Ezek annyira tabu témák, hogy jó esetben sikeresen száműzzük őket oda, ahol nem zavarnak sok vizet.

Ha mégis felszínre bukkannak, az egészséges ember gyorsan elhessegeti őket, a morálisan sérült ember pedig kiéli.

A kényszeres gondolatokkal küzdő ember soha nem tenne semmi rosszat, mégis, hiába próbálja elkergetni e nyomasztó és elfogadhatatlan tartalmakat, minél jobban küzd ellenük, annál jobban betolakodnak a tudatába és rettenetes szenvedést okoznak:

„Mi van, ha egyszer olyan mérges leszek, hogy megölöm anyámat?”

Mi van, ha beleszeretek a nagybátyámba?”

„Mi van, ha a tesómat baleset éri, mert én haragudtam rá?”

„Mi van, ha terhes leszek az orális szextől?”

„Mi van, ha AIDS-es vagyok, mert csókolóztam egy idegen sráccal a buliban?”

„Mi van, ha az a kisfiú a metró alá esik, mert nem szóltam neki, hogy kösse be a cipőfűzőjét?”

Ezek a gondolatok gyötrőek, és senki nem szándékosan csinálja. A kényszerbeteg boldogan szabadulna az önsorsrontó gondolatoktól, csak hát olyanok, mint a rózsaszín elefánt:

ha azt mondom neked, ne gondolj a rózsaszín elefántra, akkor richtig egy rózsaszín elefánt sétál be az elmédbe.

Kamaszok és a kényszergondolatok

Serdülő fiatalok az identitásválság zűrzavarában különösen hajlamosak arra, hogy irracionális szorongásokkal vagy kényszergondolatokkal gyötörjék magukat.

Szülőként nem szabad rájuk haragudni, nem azért éreznek így, vagy végeznek kényszercselekvéseket, mert bosszantani akarnak, és nem is azért, mert elmebetegek.

Vegyük komolyan, próbáljunk empatizálni velük, ne bagatellizáljunk, de tartsuk meg a realitáskontrollt. „Értem, hogy ettől szorongsz, és melletted állok abban, hogy túljuss a nehéz érzéseken, de azért azt tudnod kell, hogy annak az esélye, hogy a fejedre esik egy zongora, egy a végtelenhez.” Ha szülői kompetenciánkon túlmutat a probléma, keressünk szaksegítséget, lehetőség szerint olyasvalakit, aki ért a kognitív-viselkedés terápiához! Tényleg hasznos eszközöket lehet kapni a szorongások, irracionális gondolatok és cselekvések leküzdésére.