Álompár voltunk, de elváltunk

Ha valamit használunk, az sérül, csorbul, kopik. De ha a gyűrődéseket óvatosan kisimítjuk, a hajszálrepedéseket szeretettel megragasztjunk, akkor még sokáig használhatjuk. Ám ha elhanyagoljuk, nem vesszük észre, ha erőltetjük a sérüléseket, előbb-utóbb darabokra esik, szétfoszlik. Én azt hiszem, mi így rontottuk el. Álompár voltunk, de elváltunk. Olvasónk, Anica írta meg nektek a törénetét.

Amikor a fiatal, tehetséges, multinál dolgozó fiatalok találkoztak, minden olyan bíztató volt.

Gyors előmenetel (2000-es évek elején járunk), utazások, képzések. Látszólag ugyanaz az értékrend, első ránézésre hasonló családi háttér.

Sikeres, jól szituált, sokat beszélgető, kedves, mosolygós álompár.

Még úgy imponál, hogy sok mindenben mások vagyunk, mert hatással vagyunk egymásra, és formálódunk. Én tanulok lazább és spontánabb lenni, ő nyitottabb, toleránsabb, szociálisan érzékenyebb. De azért már látszanak a különbségek, ő minden külföldi kiküldetést lehetőségnek lát, én nem fogadom el a féléves, éves megbízatásokat, mert nem akarok távkapcsolatban élni.

Tudom, hogy nem lennénk jó páros a munkában, de észre sem veszem, hogy az ő karakteres, megmondóember viselkedése és határozottsága már otthon is dominál.

Egyre jobban elbizonytalanodom, és átengedem a teret. Nem vagyok magabiztos nő, majd kezdő anyaként sem tudok kiteljesedni – immár külföldön, egész nap egyedül (hisz, ugye mekkora szerencse, hogy a kiküldetés pont akkor jön, mikor úgysem dolgozom).

Így egyre hosszabbak a napok…

De nem érezzük a drámát, akkor még csak lappang, jön is a második baba, két év múlva. És akkor már nemcsak egy gyereket fürdetek, fektetek egyedül, hanem egy kicsit és egy picit, de hát ez normális, apa dolgozik, tréningen van, utazik, koncertre megy, csapatépít. Én meg úgysem ismerek senkit, meg hát ugye a gyerekek is picik még, hogy is hagynánk őket otthon.

A tudatalatti persze már ezerrel dolgozik, raktároz.

Például amikor pár hónapos az első baba és jönnek a következő álommunka lehetőségek, és állhatnánk rá a világkörüli karrier útra és én azt mondom NEM.

Nem költözöm pár hónapos gyerekkel, nem leszek focistafeleség, nem lesznek gyökértelen gyerekeink.

És ennek a döntésnek végül a karrier az ára, hiszen a sokadik visszautasítás után már nincs több lehetőség. Jön a feszült otthonlét, mert ha túl sok idő telik el, akkor mi lesz. Ha nem talál pár hónapon belül állást, akkor már sosem fog.

Soha nem állok ki magamért, nem állok bele a véleményembe, az önbizalmam már sehol sincs.

Szerintem ezt ő is érzi, és zavarja is, de nem áll össze egyikünknek sem a kép, hogy

egymásban erősítjük ezt a feszültséget.

Aztán eljön az idő, hogy a kicsi is elmúlik két éves, visszamegyek dolgozni, szerencsétlen időzítéssel, mert ő is akkor kezd az újabb álommunkahelyen, álomfizetésért. Közben én szorongok a 4,5 év utáni újrakezdés miatt, a teljesen idegen környezet miatt, a babysitter miatt, és elkezd végleg felborulni minden.

Pár hónap után teljesen kimerülten segítséget kérek, mert nem bírom el egyedül a két gyerek, a háztartás, a munka minden gondját és lelki terhét. Süket fülekre találok, és még később jár haza.

Időről időre felvetem, hogy talán több időt kellene a gyerekekkel tölteni, hiszen két fiúról van szó, akiknek kell az apa(minta). Még később jön haza, még több hétvégét dolgozik végig. Amikor betegen fekszem, és nem tudom ellátni az ugyancsak két beteg gyereket, de ő gond nélkül bemegy dolgozni, mert az fontos, vagy amikor a gyerek sírva kéri, hogy edzés helyett egy kicsit játsszon vele…. és nem…. akkor

végleg eltörik bennem minden.

Már nem kérdezek semmit, ha a szüleimhez megyek, most már mindig csak hármasban, a gyerekekkel. Egyre nagyobb a távolság, a rejtett feszültség a nagyobbik fiammal való kapcsolatban bukik ki. Nevelési tanácsadóhoz megyek, aki szeretne mindkettőnkkel beszélni, ő nem jön el, mert „ez a te problémád a gyerekkel”.

Egyensúlyozok tovább, munkába menet és jövet végigsírom az utat.

Időnként felmerül bennem, hogy magánnyomozót fogadok, de nem merem, szégyellem. Egyszer-egyszer némi alkohol után eljutok oda, hogy kimondom, ha ez nem változik meg, elköltözöm a gyerekekkel, ez így nem normális.

De nem merek lépni. Egy romantikusnak ígérkező hétvégén megtörténik a nagy vallomás, évek óta szeretője van, és még együtt is nyaraltunk egy céges utazáson.

De tökre bocs, és végülis mégis legyen az, hogy mi együtt, újra. Aha.

Padló.

Párterápia, sztárpszichiáterekkel egy vagyonért. A legjobb, amit tehetek, mondják, hogy megpróbálok cukrozott eper lenni savanyú cukor helyett, mert akkor van esélyem. Jó tanács. Vele megértő beszélgetéseket folytatnak. Nekem elmondják, hogy menthetetlen munkamániás, ugye tudom. Jó, és akkor neki nem kell változnia? Kibeszélés kettőnk közt visszafogottan működik.

Aztán 4 hónap múlva elcsípett SMS.

Nincs mit tenni, válságmenedzsment gomb bekapcs.

Egy hónap múlva új házban lakunk, a fiúk imádják.

Két hónap múlva új munkahely, anyagi stabilitás, egy érzelembomba új pasi.

Szuper nyaram volt. Ugye nincsenek véletlenek?

Na, szóval, senki nem úgy kezdi, hogy ez nem a sírig tart. És igen, nagyon nagy bátorság kell lépni, ha gyerek van, és sokszor nem is döntés kérdése, hanem muszáj lesz. Szerintem borzasztó nehéz igazán továbblépni, elfogadni, megnyugodni.

De őszintén hiszem, hogy nem igaz, hogy a gyerekeknek jobb lenne egy formálisan együtt élő családban, ha közben (számukra) megmagyarázhatatlan visszafojtott feszültségben élnek, ha nincs apa és élő család mintájuk.

Biztosan hatással lesz a gyerekekre örökre. Nem tudom, még hogyan, és persze, hogy szeretném őket megóvni, sok időt töltök velük, sokat beszélgetünk, viszem őket gyerekpszichológushoz, hogy lássam, van-e baj. De mindentől úgysem óvhatom meg, és lássuk be, mindenkinek van egy csomagja, amivel neki kell megdolgoznia.

Közben persze, hogy állandóan parázom és rágódom, hogy milyen férfiképük lesz?

• Milyen apák lesznek ők?
• Azt látják, hogy az a normális, hogy minden teher az anyán van, mert apa dolgozik, külföldön van?
• Anya visz orvoshoz, edzésre, meccsre, apa pedig kéthetente csinál valami tuti jó programot, és sosem szól rám?
• A tudatalatti minta, hogy apjuk, nagyapjuk a problémák elől egy szeretőhöz menekült az majd velük is így lesz?
• Hogy elég, ha egy családban egy szülő vállal mindenért felelősséget?

33 hónapja költöztünk. Kb 1 hónappal ezelőtt kerültem padlóra, azt hiszem túl sokat paráztam, kimerültem, elfáradtam. 3 hét múlva kezdek egy terápiát, és folyton azon gondolkodom, hogy most kellene felmondani, kellene egy kis idő helyre tenni mindent. Még nem mertem.

És még mindig azt gondolom, hogy a válás az egyik legjobb döntés volt ebben a kapcsolatban. Visszás, de igaz.

Fotó: pexels.com