Idén újra egyetemre készülünk, annak ellenére, hogy a gyereket tavaly felvették külföldre, de aztán kanyart vett és itthon lett egyetemista, hogy idén újra nekilendülhessen a felvételinek. Megint jó messzire az otthontól. Miért érzem azt, hogy ő sem a könnyebbik utat választja sosem? Dixler Imola írása.
Tavaly sikerült felvételt nyernie pszichológiából. Nagy vígasság és örömködés volt. Majd eljött a pillanat, amikor azt láttam a gyereken, hogy vívódik.
Éreztem, hogy nem olyan az öröm, mint kéne. Ekkor még hagytam őt, harcoljon meg magával; ha kellek, itt vagyok. Néha feltett egy kérdést, amiből láttam, hogy elkezdődött a nyughatatlanság. Néha én is feltettem egy kérdést, amitől még nagyobb lett a nyugtalanság.
Majd jött egy telefon: Mama, találkozzunk, beszéljünk, segíts!
Beültünk egy kávézóba és ott ült az én gyerekem, riadtan, tanácstalanul. Szinte könnyek közt mesélte, hogy hiába hitte, hogy pszichológus szeretne lenni, rájött, hogy nem biztos már ebben sem. (Hát ennek én kérem szépen örültem ám! Onnantól fogva, hogy közölte, pszichológus lesz, éreztem, hogy nekem végem.
Állandóan nyitott könyv leszek a saját kölkömnek, elemezni fogja minden hisztimet és nyilván úgy fog kezelni, mint egy elmeháborodottat.
Aminek – lássuk be – sokszor lehetne reális alapja. Nadenemáááár! Az annyira kínos lenne.)
Rájött, hogy ő a régi szerelmet akarja inkább: zenével foglalkozni. Minden, ami zene: gitár, hang, vizuál és ilyenek. De nem tudja, hogy döntsön.
Szabad-e a megérzéseire hallgatni, vagy menjen a biztos felé, amit nem akar annyira már? Dobja-e el a felvételt nyert papírjait és egy év múlva fusson neki a bizonytalannak?
Ésszel vagy szívvel döntsön?
Annyi beszélgetést átéltem már életem során, amikor azt gondoltam, hogy a másik fél segít nekem, amikor megosztom vele a problémámat. Rengeteg alkalom és sok-sok év kellett, hogy rájöjjek:
a legtöbb ember a saját paráját rakja bele a véleményébe, a tanácsaiba és azt sulykolja beléd. Pedig amikor az ember bajban érzi magát és tanácstalan, akkor egy teljesen vegytiszta, higgadt, kukázó felhőtlenítésre vágyik leginkább.
Amikor Te hozod meg a döntést, amikor Te mérlegelsz, amikor Te tudod eldönteni, hogy NEKED mi lehetne a legjobb. Amikor a másik csak kérdez; hagyja, hogy Te találd és add meg a választ; amikor a döntéseddel együtt fog szeretni a másik; bármi is legyen az. Amikor nem kell magyarázkodnod.
Két órát beszélgettünk. Nehéz volt az a beszélgetés, mert minden aggodalmamat, félelmemet félre kellett raknom, hogy segíteni tudjak neki.
Először jól megszeretgettem, megölelgettem a lakli kölkömet és az orra alá dugtam a táskámban meglapuló Márai Füveskönyvet (esküszöm, hogy így volt!), kinyitottam a boldogságnál és a kezébe nyomtam: Olvasd! Végigolvasta, majd könnyek közt fordult felém és azt mondta: Mama, köszönöm, hogy vagy és segítesz. Teljesen elgyengültem.
Hónapokig, nem kérdezte a véleményem, addig nem mondtam. Pedig néha nagyon nehéz volt magamban tartani, hogy hogyan is gondolom én ezt az egész külföldön tanulást, pszichológiát.
Amikor pedig eljött a pillanat, hogy megkérdezte, már nem akartam elmondani. Arra jöttem ott rá Márai fölött, hogy nem az a fontos, hogy én mit gondolok. Az a legfontosabb, hogy ő találja meg a válaszait. Neki kell boldognak lennie és csak ő érezheti, hogy mi teszi azzá.
Nekem egy dolgom van: mellette állni bárhogy dönt is most, és támogatni.
Mellesleg, teljesen hiábavaló lett volna minden jó tanács a nem megfelelő időben a gyereknek. Nem tudom, kitől örökölte, hogy pont az ellenkezőjét csinálja, mint, amit a világ elvár?! Megy a saját feje után. Makacs. Önfejű. Csökönyös. Ha a fejébe vesz valamit, abból nem tágít.
Álmodozik, de be is hajtja azokat az álmokat. Persze, hogy értem és tudom, mi van benne. Persze. Az én vérem.
Nem tudom, ha kéretlenül mondtam volna a véleményem, az mire lett volna jó. Terelni, terelgettem az biztos. De azt lehet úgy, hogy ne tűnjön beleszólásnak. Véleményt a kamasz nehezen fogad el. Dehogyis csak a kamasz! Sőt, véleményt már csak akkor mondok valamiről, ha erre írásban szólítanak fel.
Úgy tudtam gondolkodni, elemezni pro és kontra ott a kávézóban, ahogy előtte addig nem nagyon. Mindkét oldalt végigelemeztük, plusz és minusz részeket.
Összegeztünk. De a végén egy kérdés számított csak: mi tesz boldoggá? Mi tölt el örömmel? Ahogy gondolkodás nélkül jött a válasz: a zene, nem volt több kérdésem. Az én véleményem annyi volt: hallgass a szívedre. Az élet egy kaland. Szar dolog úgy kezdeni már az elején, hogy megfeszülsz.
Eltelt majdnem 1 év azóta.
Járt egyetemre itthon. Dolgozik éjjel- nappal stúdióban, koncerten, mindenhol, ahol zene szól. Ha nincs gitár a kezében, elvonási tünetei vannak. Felvették az összes angliai egyetemre arra a zenei szakra, ami a szerelem.
Kezdődik ősszel a nagy kaland! Ezt akarta, hát sikerült!
Titkon örültem, hogy nem a pszichomókusságot választotta a drágám. Amikor a bandájával elkezdtek zenélni, épp a válás utáni nélkülöző időnket éltük és egyszer azt mondta a kölök nekem:
Mama, az első koncertem bevételét neked adom majd. Én annyit feleltem erre párás szemekkel: Édesem, inkább a 100. koncertét szeretném, sört én is tudok venni magamnak.
Már csak 98 koncert van hátra.
Ha szeretnéd meghallgatni a beszélgetésünket arról, hogy „Te kinek a véleményére hallgatsz?” vagy arról, hogy mit gondolunk a Nő napról, a nőkről (és apasikról), akkor kattints IDE vagy IDE és #Hallgassránk! Köszönjük!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!