És hogy fog hazajönni, ha most esze ágában sincs?

Hogy milyen összefüggés lehet a szegedi kortárs balett és a műszaki érdeklődésű fiam továbbtanulása között? Látszólag nem sok. És mégis….Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Nemrég volt szerencsém végignézni, végighallgatni a Honeybeast és a Szegedi Balett közös produkcióját. Fergeteges volt. Nem voltam nagy Honeybeast-rajongó, néhány zenéjüket ismertem, hallgattam, és bár Villányban egy vörösborfesztiválon végigtomboltam a koncertjüket, nem voltam „rákattanva” az együttesre.

Aztán jött ez a zenés-táncos est. Ahol ültem, néztem és hallgattam, és csorgott a könnyem.

Tele érzelemmel, látvánnyal, ötlettel, tökéletes összhangban.

Életem egyik legemlékezetesebb élménye volt.

Ott hallottam először egy számukat, a London vs. Budapest-et. Azóta sokszor meghallgattam. És mindig elszorul a szívem. Annyira odatalál, beletalál.

Mert a fiam most érettségizik. És Hollandiába készül egyetemre.

Ahova nagyon jó eséllyel fel is veszik. Még az is előfordulhat, hogy már az írásbeli érettségi előtt megjön a felvételi papírja (kedves szülőtársak, ugye el lehet képzelni, mennyire „demotiváló” lenne egy ilyen eset.

Úgy beülni magyarérettségire, hogy már tudom, hogy felvettek az egyetemre.

És esze ágában sincs hazajönni az egyetem után. És nem is mondjuk neki, hogy jöjjön haza. Jó utat kívánunk, sok sikert, kitartást, szerencsét. Barátokat, jó életet. Mert miért is mondanám neki, hogy jöjjön haza onnan? Mi is jártunk már abban az országban, és hát …őszintén?

Én is ott maradnék szívesen.

De közben aggódom, magamban. Mert azért nagy fába vágta a fejszéjét. És nehéz lesz, irgalmatlan nehéz.

És mi lesz, ha nem bírja? Ha nem jön össze az egyetem? Ha kiderül, hogy mégsem érdekli az a téma, amit tanulnia kell? Hazajön? És hogy fog hazajönni, ha most esze ágában sincs hazajönni? Vesztesen? Magyarázkodva? Vagy én aggódom túl ezt az egészet?

Mennyire ismétli magát az élet!

Én az egyetemen negyedévesen már félállásban dolgoztam, az egyetem mellett, a választott szakmámban. A fizetésem nem sokkal maradt el apám középvezetői bérétől. És akkor édesapám azt mondta: „Fiam, nem csodálkozom, ha nem jössz haza Pestről… ha ennyit lehet ott keresni, maradj.”

És persze 5 év fővárosi munka után hazajöttem, itt találtam feleséget, itt lett családom. Lehet, hogy a fiam is hazajön? Örülnék neki, vagy sajnálnám emiatt?

Bármi is lesz, hiányozni fog.

Drukkolok a sikerének, és sajnálom magunkat, hogy ezer kilométerre megy a fiunk.

És könnyű beszélni róla, hogy menjen, lásson világot, álljon a lábára, legyen boldog és sikeres. És egészen más, amikor már szállást keresünk neki az interneten Rotterdamban.

London vs Budapest.

És sajnálom az országot. És néha kedvem lenne valakinek, valahol az asztalára csapni. De jó nagyot, hogy fájjon, legalább nekem…. ha neki nem fáj. Hogy miért nem tudom azt mondani a fiamnak, hogy boldoguljon itthon? És miért nem csodálkozik senki azon, hogy külföldre készül a tehetséges gyerekünk? Hol rontottuk el, mi, sokmillióan?

London vs Budapest.

Fotó:pexels.com