Elrepült a gyerek

Eljött a nap, amikor a fiam elutazott egy másik országba. Ennek pont három hete. Nem tudtam írni mostanáig róla. Nem volt erőm hozzá. Igazából beszélni se tudtam róla nagyon még. Drixler Imola írása.

A bőröndök készen álltak a nagy útra. 115 kg. Becsomagolva: gitár, pedálok, monitorok, minden. Gitárnak külön repülőjegye és ülése volt az ablak és a gazdája mellett. Menő, mi? Gitár és tollasütő nélkül egy lépést sem.

Bírom ezt a megszállottságot, szenvedélyt a fiamban.

Elbúcsúztunk, kiutazott az egyetemre a gyerek, bevette a kollégiumi szobáját, és lelkes egyetemistaként éli a londoni életét.

Odavan a városért, a szakért, a tanáraiért, csillog a szeme. Bekerült az egyetemi válogatottba is a sportágában, aminek külön örülünk. Múzeumokba jár, felderíti a várost, gondolom a pubokat se hagyja ki.

Falja az új impulzusokat: embereket, élményeket, tudást.

Naponta küld többször is rövid videókat: előadásról, utcáról, parkból, kiállításról, koleszból. Beszélünk is sokat, látjuk egymást. Ebédeltünk, mostunk élőben egyszerre, hála a technikának.

Jó ez. Beálltunk erre és működik.

Három hét múlva lesz egy egész hetes szünet, amire hazarepül a Kincsem. Boldogság van. Mama repked.

Az utazás előtti egy hét volt nehéz.

Az utolsó három napban itthon voltam, a kisebbik fiamat is kikértem a suliból.

Együtt akartunk lenni.

Készülődtünk, pakolgattunk, csomagoltunk, bevásároltuk még az apróbb dolgokat. Ebédeltünk együtt négyen, ahogy régen. Közösen elmentünk vacsorázni a fiam barátnőjének a családjával is.

Van egy Zsófink, cuki csaj, nagyon bírom. Humora van és olyan nem hétköznapi egyáltalán. Ő is a fura csajok táborát erősíti és ő is Londonban kezdi az egyetemet most. Nagyon megnyugtató, hogy együtt vannak ők ketten: támaszai tudnak lenni egymásnak.

Elmentünk hárman a fiúkkal a szokásos művész mozinkba, egy szokásos jó kis francia filmre.

Ami borzalmas volt, untuk, de együtt voltunk. Ez járt nekünk: az érzés és az élmény, hogy együtt. Mert ez hozzánk tartozik: a fura kis mozi, a pattogatott kukorica és a beteg humorú film.

A fiúk szétszedték a gyönyörűen megcsinált házi zenestúdiójukat: nincs több együtt zenélés, hangfelvétel. Miközben szedték szét a cuccokat, a szívem szakadt meg értük: azt láttam, hogy hozzák ki a hangszereiket és könnyes a szemük.

Egyszer be akartam szaladni hozzájuk, de megtorpantam és visszaléptem az ajtóból némán: összeölelkezve sírtak egymás vállán a srácok. Na, erre nem lehet felkészülni lelkileg.

Ez nem volt benne a megtervezett programban. Arra számítottam, hogy engem meg fog viselni.

Ok, túl leszek rajta. De anyaként azzal mit kezdesz, hogy látod a két gyerekedet sírni, mert el kell válniuk? Azzal nem tudsz mit kezdeni. Ott csak hagyod a pillanatot és hálát adsz a könnyeiden keresztül, hogy valami olyat tudtál adni a gyerekeidnek szülőként, ami elkíséri őket életük végéig.

Ők mindig lesznek egymásnak, tudom, érzem.

Sokszor öleltük meg egymást abban a pár napban. Igen, könnyek is voltak. Tudtuk, hogy minden más lesz innentől és valahol búcsúztunk az édes gyerekkortól, az együtt töltött évektől. Szerettünk volna adni Balinak valamit, ami majd csillapítja a honvágyát ott kinn, ha rátörne az otthon hiánya.

Varrattam egy takarót Balázs 21 évéből. A takaró a pólóiból áll. Mindegyik egy emlék.

Az első mellénykéje – 62-es méretű-, ami a tenyeremen elfér. Az egy évesen hordott bodyja, kicsi pólója 2 éves korából. 6 évesen a Red Bull Air Race-en kapott felsője, egy gyermeknapi program, az első tollasversenyen hordott meze és még sok minden. Az általános iskolai osztályfőnöke saját pólóját adta nekünk, rajta az iskolai emblémával.

(Nagyon köszönöm Alíz! Enélkül a takaró nem lett volna teljes. Csodás éveket töltöttek ott a fiúk.) Apa, testvér és a saját pólóm is bele lett varrva: mindenből és mindenkiből egy pici darab. A hátoldala finom ciróka, úgy hajtogattam össze, hogy az legyen kívül, amikor átadjuk neki.

Először csak simogatta, hogy milyen finom puha. Aztán ahogy kihajtotta a  plédet, meglátta a pici pólóját, a mezét és az elmúlt 21 évét.

Leült, percekig nézte a takarót némán a könnyein keresztül. Zokogott. Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot. Jól körbesírtuk, megszeretgettük egymást, majd kiterítettük a hatalmas, finom, puha takarót és átnéztük az emlékeket egyenként. Óriási nevetés volt, amikor Balu felismerte az ovis korában hordott pizsama felsőjét: A power rangers! Imádtam.

Az utolsó estét is együtt töltöttük négyen, mint régen, amikor még teljes család voltunk. Indiana Jones filmet néztünk összebújva, nevettünk a századszor is végignézett jeleneteken, amiket már kívülről fújtunk és vaníliás karikát eszegettünk közben. Hol az egyiket, hol a másikat simogattam.

Kaptak takaró felrázást, paplan láb alá behajtását, jó éjt puszit is, mint amikor ovisok voltak. Újra két kicsi gyerek nézett rám az ágyból aznap este.

Az utolsó pár napban hatalmas szeretet tankolást kaptunk mindannyian. Csordultig voltunk szeretettel, öleléssel, emlékekkel, tervekkel, félelemmel, izgalommal, izgatottsággal és ez erőt adott mindenkinek az elkövetkező időszakra.

Mára már belerázódtunk, éljük az új életünket, sokat beszélünk egymással és boldog vagyok, hogy a kölök kinn el van varázsolva. Néha pici honvágy van, de jön haza mindjárt, úgyhogy no para.

Fotó:pexels.com