Van az úgy, amikor az ember nagyon őszinte és jólesik ha kimondja magának: a kamaszok sokszor rettenetesen bunkók. Attól még szeretjük őket és ők is szeretnek minket, de nem árt ha nem játsszuk meg magunkat, hogy mi sosem mondunk nekik csúnyát („Anyááád!”) és ők is mindig ékes magyar nyelven beszélnek mind velünk, mind a kortársaikkal. Mi bevállaljuk!
Milyen típusú kamaszokkal vehetjük magunkat körül? Kétféle.
Vannak ügye a hormonális kamaszok. Ők szigorúan egy bizonyos kor fölött kezdik a paraszt viselkedést, a bunkó beszólásokat, az egész napos ágyon heverést, a semmittevést, a gyakori vidám felnyerítést, a kritikus szemmel való nézést és a non-stop zabálást.
Előtte a világ legédibb gyermekei voltak, akikkel mindent meg lehetett beszélni, akik őszinte, kerekre nyílt szemekkel csodálták az anyukájukat, egészen olyan 11 éves korukig. Mert onnantól elszabadul a pokol, és minden naiv anyuka („ááá, az én Petikémmel mindig nagyon jó lesz a viszonyom, hisz most is mindig, mindent meg tudunk beszélni, egyszerűen kizárt, hogy ez megváltozzon!”)
felkötheti a szoknyácskáját, és ha jót akar, beiratkozik egy lelki önvédelmi tanfolyamra, elkezd valamilyen mentális küzdősportot, de legalábbis kiképezi magát szájkaratéból, ha ezt még ennek előtte nem tette volna meg.
Na de most inkább hadd ejtsek itt néhány szót a született kamaszokról.
Nekem van egy. Szőke, angyalarcú kisfiú, nagy kék, okosan csillogó, mindig figyelő szemekkel. Amikor megszületett még semmit sem sejtettem (bár az apját – és persze saját magamat – elnézve, legalább gyanakodhattam volna, de nem), és a világ legédesebb, mini szőke hercegét tartottam a karjaimban, aki egész nap csak mosolygott, evett és aludt.
Aztán, ahogy megtanult járni és beszélni, egyre többször éreztem azt, hogy egyenesen az Ördög (jól van, csak viccelek, nem kell kommenteket írni!) kisöccsét kaptam ajándékba, akivel nem kevés dolgom lesz. És lőn. Ő a zsigeri kamasz a „normális” kamasz fiam mellett.
A legnagyobb különbség, hogy vele nem volt 10-11 év tinédzser-hormon mentes nyugi. Jó(?) hír, hogy a született kamaszoknál fel sem tűnik, hogy igaziból kamaszodni kezdenek, mert folyamatos harcban vannak a világgal, az anyjukkal, másokkal és persze önmagukkal.
De mit tegyünk, ha szültünk magunknak véletlen egy ilyen gyereket? Először is ne essünk kétségbe, gondoljunk arra, hogy nem vagyunk egyedül, és persze: üdv a klubban!
Ha felismertük a helyzetet, lélegezzünk mélyeket, és nézzük a dolog jó oldalát!
Nincs. A dolognak amúgy nincs jó oldala. Az évek alatt, amikor kaptuk a kiképzést született kamaszunktól, igazából remek felkészülési időszak volt arra, hogy a „rendes” kamasszal könnyebb legyen. Reménykedjünk abban, hogy mire a hormonok is elkezdenek dolgozni a testében, addigra már annyi szenvedést okoztak nekünk amúgy is, hogy fel sem tűnik holmi extra undokság.
A legrosszabb konstelláció egyébként, ha a zsigeri kamasznak van egy idősebb tesója.
Mert akkor ötleteket vesz a nagyobbiktól. Sőt, egyenesen megengedi magának, hogy tetézve az alap(összetett)természetét, extrán bicska-nyitogató stílussal létezzen e világon. Őt megnevettetni igazi kihívás, a kedvébe járni csak szuperképességgel lehet (nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy nekem időről időre sikerül), egy kis kedvességéért hegyeket kell megmozgatom,
de nem adom fel, mert amikor sikerül, akkor az az igazi elismerés, anyaságom igazi, csillagos ötösre sikerült házi dolgozata.
Ha már nagyon nem bírjuk elviselni a sok kamaszságot magunk körül, gondoljunk arra… nem is tudom. Fogalmam sincs, mire gondoljunk. Egyszerűen csak éljük túl élvezzük, amíg lehet. Értitek, ugye?
Fotó: pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!