Aggodalomfókuszú anya

Sokszor irigykedve jelzi a környezetem, Te aztán nem parázod túl a gyereknevelést!  Ilyenkor nem árulom el, hogy feketeöves szorongóként nincs erőm olyanokon rugózni, mint hogy a kölyköm megbukik fizikából, haskilógatós pólóban jár télvíz idején, vagy nem hordja a lúdtalpbetétjét. Salát Luca írása.

Hétköznapi aggodalmak helyett „igazi” aggodalmak!

Ezekre a hétköznapi aggodalmakra nincs kapacitásom. Hiszen az ÉLETÜKÉRT aggódom. Ehhez képest az, hogy évet kell ismételniük, felfáznak és nem lehet gyerekük, vagy elferdül a gerincük, nevetséges apróságok.

Bezzeg egy repülőgépszerencsétlenség, egy agyhártyagyulladás, egy részegen halálra fagyás, na az valami!

Amikor a gyerekeim a számítógép előtt vesztik el maradék emberi mivoltukat, s én csak azon aggódhatom, hogy meghalnak szénmonoxidmérgezésben ( ja nem, mert van szénmonoxid riasztónk, amúgy meg árammal fűtünk)  mi van, ha hülyeségeimet továbbadva nekik is a paraüzemmód lesz a természetes? Én is örökségül kaptam apámtól. Szerinte a világ egy veszélyes hely, ahol kisebbfajta csoda, ha túlélünk egy napot.

Szorongani nem csak azért gáz, mert megöli a boldogságot, hanem a folyamatos készenléti állapot lemeríti az energiakészleteinket is.

Az ősembereknél volt némi evolúciós haszna a lesben állásnak, hiszen akkor a világ tényleg veszélyes hely volt. Ma már lehet picit lazítani. Nekem sokszor nem megy. Amikor meglátok egy macisajt táblát, apám hangját hallom,

Sose bízz az elsőbbségadás kötelező táblának! Elsőbbsége nem a főúton haladónak, hanem az életnek van!

Aggodalomfókuszú család

Apám életfeladatának tekintette, hogy zsigereinkbe vésse: ha résen vagyunk, akkor van egy minimális esélyünk az életben maradásra. Belénk betonozott alaphiedelmeinket felismerni se könnyű, megszabadulni tőlük pedig még nehezebb. Ráadásul egy aggodalomfókuszú családban senkinek sem tűnik fel, hogy ez nem normális. Nekem csak felnőttként kezdett derengeni, hogy mások nem a potenciális életveszélyek kiiktatásával töltik a napjaikat.

Lehet készülni az élet által dobott vacak forgatókönyvekre, de ha ez határozza meg a jelenünket, akkor nem csak a saját életünket csesszük szét, hanem a gyerekeinkét is.

Ha minden nap aggódsz az életed, a munkád, a gyerekeid vagy az ágyipoloskák  miatt, akkor könnyen elveszíted a realitáskontrollt. Nekem még mindig nehéz megkülönböztetni a krízisállapotokra való normális felkészülést a ronyóüzemmódtól. A legtöbbet ennek tisztázásában a környezetem reakciói segítenek.

Mióta macskáim vannak, nyaralásainkat beárnyékolja a rettegésem: a macskáim tuti megdöglenek nélkülem. A Macskaápolók Messenger Csoportjának megalapítása ezt a szorongásomat hivatott enyhíteni. Itt a gyakorlati tudnivalókon kívül – ki mikor etet, 10-es skálán mennyi a lakásban terjengő bűz aktuális szintje, szobatiszta lett – e már a kicsi macska (nem) – lehetőség nyílik arra is, hogy kedves videókkal mélyítsük a csoportkohéziót.

Legutóbbi utazásunk előtt azonban bevillant egy drámai gondolat: Mi van, ha jönnek a rablók, s a lakás kifosztása után nyitva hagyják az ajtót, a macskák pedig megszöknek?

Néhány nap agyalás után remek krízisprevenciós stratégia körvonalazódott bennem. Az ajtóra rögzített levélkével üzentem a potenciális betolakodóknak:

Kedves Betörők! Kérem, csukják be az ajtót maguk után! Bármit elvihetnek, csak a három macskámra vigyázzanak! Kedvességüket köszönöm!

Úgy éreztem, ez az üzenet egy felelősségteljes macskatulajdonos gyakorlati megnyilvánulása. A környezetem röhögése és elmeállapotommal kapcsolatos verbális megnyilvánulásai azonban felébresztették bennem a gyanút, hogy kicsit túltoltam. Rémképek esetén számomra a legfelszabadítóbb érzés, amikor a környezetem furcsán néz rám. Ilyenkor tudom, hogy épp nem józanul gondolkodom, hanem szorongok mint állat.

Persze az élettapasztalatok is segítenek. Amikor az első kölykömet vártam, vele együtt belém költözött egy kiírthatatlan gondolat: tuti 15 évesen iskolai sítáborba akar menni. Pont 15 éves volt, amikor előállt ezzel az ostobasággal.

Fejlődési potenciáljaimnak hála még arra is képes voltam, hogy az első nap csak a felvonók leállása után telefonáljak.

Egy osztálytársa vette fel a készüléket, Figyu, nem tudom adni a fiadat, mert előbb hozták le a hegyimentők, és épp szállítják a kórházba.

Nem, a tanulság nem az, hogy a negatív gondolatok bevonzzák a rosszat. Hanem az, hogy amikor bekövetkezik a rémálmunk, akkor az valószínűleg nem lesz olyan szörnyű, mint ahogy elképzeltük. A baleset után két órával motoros futár hozta a lányaim útlevelét, közben kiderült, hogy megúszta a fiam egy kulcscsonttöréssel, aztán három napos családi nyaralás várt minket az osztrák síparadicsomban, aminek költségei nagy részét a biztosító állta.

Megszelídíteni a szorongást

A szorongásaimtól megszabadulni nem tudok, viszont azokat meg lehet szelídíteni. Közben arra törekszem, hogy a gyerekeimnek minél kevesebbet adjak örökségül az idiótaságaimból.

Továbbra is ragaszkodom néhány irracionális szorongásom tiszteletben tartásához. Ha autóval utaznak, kérem, hogy legyenek elérhetőek. Sosem azt mondom, hogy azért, mert az autóutakra menni veszélyesebb, mint aknamezőre tévedni, annyit kérek, hogy fogadják el ezt a parámat.

Remélem, kezdik érteni, hogy szorongani nem gáz, de nem is egy ideális állapot. A rossz érzéseinkről pedig ér beszélni, és néha már ennyi is segít.

Ha valami hülyeség miatt aggódnak, a realitáskontroll én leszek. A képükbe röhögök, hogy micsoda idióták, mesélek nekik néhány hasonló hülye sztorit az életemből.

Kioktatás helyett kérdezek. Időnként még elégségesre sem teljesítek ebben, de legalább megpróbálom.

És amikor látom, hogy nem ronyóznak, ellenben felelősségteljesen viselkednek, akkor megveregetem a vállamat. Ha nem felejtem el, akkor az övéket is.

S amikor rám írnak a buliból, hogy nem erőszakolta meg őket senki, s már ugyan túl vannak két hányáson, de nem fulladtak bele, és nyugi, nem ők a legrészegebbek, mert az eszméletlent ők tolták ki egy ellopott bevásárlókocsiban a Városligetbe, akkor megnyugszom, hogy paraüzemmódmentes felelősségtudattal működnek.

Amikor pedig a lányom kétségbeesve kérdezi, láttam – e a kicsi cicánkat, mert aggódik, hogy bemászott a mosógépbe a ruhák közé, akkor leülök a mosógép elé nézni, ott forog-e a macska , elnevetem magam, s felhívom a figyelmét, hogy ez most egy klasszikus irracionális szorongás, ami néha a családunkban előfordul.

Még gondolkozom, mi legyen a Kedves Betörőknek írt levelemmel. Vajon kiragaszthatom- e  az új lakásunk ajtajára, vagy hülyének fog nézni a lakóközösség? Szerintetek?