Az én 12 pontom

Régen (bezzeg régen) a március 15 az egy stabil ünnep volt. Kokárda, Petőfi, Múzeum kert, madárcsicsergés. Ha éppen nem esett a hó és nem kellett átülnünk egy másik autóba (…), akkor ez a nap mindig a tavaszt köszöntötte. Ekkor gondoltuk azt, hogy huhh’ már csak egy-két hét és vége a télnek. Örök szabadság vár ránk és soha véget nem érő boldog élet. Most mást gondolunk, kívánunk magunknak. A tavasz és az örök boldogság hátrébb került a sorban. Szücs Szilvi írása.

Évek óta a háborúval kelek és fekszem. Évek óta ökölben a kezem, amikor olvasom az itthoni híreket, amikben az ország felét komplett hülyének tartják. Hónapok óta a remény hal meg utoljára. Hónapok óta nem hiszek a szememnek, amikor bemegyek a boltba vásárolni, kimegyek az utcára, felszállok a villamosra, elolvasom a plakátokat. Hetek óta nem tudok bizonyos információkon továbblépni, bizonyos magukat fontos és felelősségteljes embereknek gondolóknak megbocsátani.

52 éves vagyok és nagyon nehezen viselem az igazságtalanságot, a megfélemlítést, a kirekesztést, a hazugságot, a kapzsiságot, a butaságot, a rosszindulatot, az ostobaságot, az utasítgatást, a paraszt viselkedést.

A fentieken túl vagy épp ennek ellenére reménykedem abban, hogy egymást segítve mégis lesz tavasz és mindannyitoknak lesz alkalma arra, hogy időt szánjon magára és a közvetlen környezetére. Ha nem megy egyedül, ha túl sok a programozott idegeskedés, ha megint jön az ördögi kör, akkor kérjetek segítséget.

Sebezhetőnek lenni erő és nem gyengeség.

Piszok nehéz a mindennapoktól elvonatkoztatni, de mégis érdemes, hiszen szülőként kettős a felelősségünk: magunkat és a kamaszokat is valahogy meg kell tartanunk, támasztanunk. Mindez tök egyszerű így leírva, de tudom, hogy a mindennapokban sokszor nehéz „megtámasztani” és közben magunkat is megtartani. Meggyőződésem, hogy nehezebb, mint amikor mi voltunk kamaszok.