Az ölelés

Hullámokban jön elő a vírusparám, ilyenkor minden családtagomat küllön-külön felhívom vagy írok nekik, vagy éppen személyesen figyelmeztetem (a legváratlanabb időpontokban), hogy mosson kezet, vegyen fel maszkot és kerülje az embereket. Mindenki nagyon jó fej, mert nem vitatkoznak egyáltalán, megadóan megadják magukat és csak annyit mondanak: vigyázunk, ne aggódj. Szücs Szilvi írása.

Az egész bizonytalanságban a legrosszabb az, amikor arra gondolok, hogy megint eljöhet az az időszak, amikor nem ölelhetem meg azokat, akiket szeretek vagy éppen közel állnak hozzám.

Az ölelés a találkozáskor vagy elbúcsúzáskor nekem mindig erőt ad.

Ezen gondolkodtam, hogy mi is az én „ölelés-történetem”. Mert mindenkinek van története az ölelésről.

Azt szoktam mondani, hogy anyámmal kapcsolatban sok minden eszembe jut és ezek nem feltétlenül csak pozitív dolgok, de egyet biztosan tudok, mert nagyon erősen emlékszem erre, hogy mindig megölelt és nagyon szeretett. Nem tudom megfogalmazni ennél pontosabban. Fogalma sem volt, hogy mit tanulok (és mit nem), hova járok és kivel, megvan-e a diplomám vagy nincs,

de ölelni azt nagyon tudott.

Néhány éve amikor valamelyik gyerek elé mentem a vonatállomásra- nyári tábor után érkezett haza-, csodálkozva láttam, hogy amikor elköszönnek, hosszasan megölelik egymást. Nekem ez akkor, abban a közegben új volt. Először azt gondoltam, hogy biztos azzal a lánnyal jóba lettek, majd jól kikérdezem, de aztán láttam, hogy jött még vagy öt másik és azokkal is ölelkezett a gyerek.

Ezeket az öleléseket „féltem” a következő időszaktól, mert látom a napjaimat, ha találkozom valakivel és „szeretem” őt, akkor ha a találkozáskor nem is, de

az elköszönéskor már nem bírom ki, hogy ne öleljem meg. Mert elképesztő ereje van annak, hogy megölelem és visszaölel.

Elviszi magával az érzést haza, a munkahelyére, egy másik országba, egy másik emberhez, egy másik élethez.

Eszembe jutott, hogy volt egy időszak az életemben, amikor keveset öleltem, de még abból az időszakból is megvan néhány pillanat, ami örökre belém égett. És azóta is rengeteg, amit bármikor elővehetek, amiről bármikor beszélhetek, hogy

„emlékszel”…

Emlékszel arra az ölelésre, amikor fürdés után minden nap, kiemeltelek a kádból és leguggoltam hozzád és a törülközővel takarva átöleltük egymást?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor sírtál?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor annak örültünk, hogy túléltük?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor megjöttél Amerikából?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor nem vettek fel?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor felvettek?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor hárman a tengerparton megálltunk egy kicsit?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor szomorú voltam és megvígasztaltál?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor csak úgy odajöttél és lefelé nézve azt mondtad, hogy látod már nem kell leguggolnod, hogy egymagasak legyünk?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor először jöttél haza úgy, hogy már nem laktál velünk?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor először?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor azt mondtam, hogy szeretlek?

Emlékszel arra az ölelésre, amikor a beteg gyereket jöttél látogatni?

Emlékszel arra az ölelésre, ami csak képzeletben volt, mert nem lehetett egymást megölelni?

Igen. Emlékszem.

Elindult az Anyapara Mediáció.

Mediátorként, olyan lehetőséget ajánlok, amely általános, de nagyon zavaró problémákat próbál „kisimítsani”, hogy könnyebb legyen az együttélés a mindennapokban. Miért nem beszél, miért bunkó nem kedves? Miért nem segít semmit otthon? Miért megy el mindennap a barátaival? Ha érdekel a mediáció, kattints a lenti képre.