„A lányommal jó a kapcsolatunk. Elsőként engedtem meg neki, hogy a barátnőjénél aludjon hét éves korában.- kezdi egy olvasónk a levelét. Beleegyeztem, hogy befesse a haját, úgy, hogy csak a vége legyen kék és a többi szőke (eredetileg barna a haja). Ezt is elsőként az osztályban, mert azt gondoltam, hogy ezen nem múlik semmi. A konzervatív szülők teljesen kiakadtak, de nem érdekelt.
Úgy gondoltam, hogy mindent elmond nekem, mindent megoszt velem. Ezt hittem egészen addig, amíg meg nem találtam a naplóját. Elolvastam és megbántam.
Sokkoltak a sorok, mert kiderült, hogy korántsem volt őszinte velem. Véletlenül bukkantam rá a füzetre, amikor pakoltam a szobájában, amíg ő edzésen volt. De kérdem én: ki az közületek, aki visszatette volna?
Folytatom: a barátnőivel eltervezték, hogy egy éven belül mindannyian elvesztik a szüzességüket. Már ez így leírva nagyon fura érzéseket váltott ki belőlem, mert eddig erről nem beszélgettünk.
Mindig terveztem, hogy szóba hozom, elmondom, hogy velem, hogy történt, de igazából soha nem kérdezte.
Ez a kis cuki kislány, biztos eszébe sem jut, hogy lefekszik valakivel – gondoltam. Még csak 16 éves múlt és egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből “sportot” kell űzni. Tehát négy barátnő közösen elhatározta és ezt le is írták!
Mindannyian kinéztek maguknak a gimiben egy-egy fiút és (gondolom) mindenki a “saját” kiszemeltjét elemezgette a naplójában.
A lányom kiválasztottja egyébként nagyon kedves fiú, akit én is ismerek. Persze, ha tudtam volna, hogy ezt előre eltervezték, akkor nyilván másképp nézem, amikor bemutatta őt a lányom. Én úgy láttam, hogy nagyon jól megvannak és egyáltalán nem tűnik megtervezettnek ez a kapcsolat.
Nem mesélt arról, hogy mennyire komoly a dolog, de még nem aludtak együtt, ebben biztos vagyok. (Ja, nem vagyok biztos. Semmiben sem vagyok biztos.) Az, hogy napközben (délután) mi történik nem tudom, bár a lányom sportol és az elég sok idejét elveszi. Úgy érzem, hogy biztos elmondaná, ha valami komolyabb dologra készülnek. (Ja, nem mondaná el.)
Ha nem olvastam volna ezt a naplót, akkor lehet, hogy sokkal könnyebb lenne az életem. Elmondani nem merem, de ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy az lenne a legjobb.
Ha még egyszer ott állnék a napló felett, akkor inkább erőt vennék magamon és nem nyitnám ki.
Egyszerűen magam miatt.
Nekem olyan érzés, mintha két életem lenne: az egyik, aki a lányom anyja és nem tud a naplóban leírtakról, a másik viszont a hallottak mögé mindig mást gondoló személy.
Sokat gondolkodtam azon is, hogy az ember tényleg elfelejti, hogy mi sem mindent mondtunk el az anyánknak és valahogy ők is “túlélték” ezt.
Én azt gondoltam, hogy biztos nem élném túl, ha nem tudnék mindenről. Most mégis úgy érzem, jobban túlélem, ha nem tudom a részleteket…”
Kis szerkesztéssel egy olvasói levelet másoltunk ide. Annyira teljes, annyira kompakt és hűen visszaadja azt az érzést, amit nyilvánvalóan sokan érzünk. Hogy miért nem mondja el, hogy kinek ír, kivel beszél, mit gondol?
Miért nem osztja meg az összes sztorit az anyjával? Miért csak egy rövidített verziót tol oda nekem, hogy megnyugodjak? Hogy van az, hogy más anya azt meséli, hogy neki mindent elmond a lánya, mindent megbeszél vele, mindenmindenminden.
Az van, kedves anyukák, hogy teljesen rendben van, ha nem mond el mindent. A barátnőjének majd elmondja. Vagy az is okés, ha neked mondja el. Minden jó. Az a lényeg, hogy legyen akinek elmondja.
Ha kisgyerekkora óta kommunikáltatok (nem, most nem arra gondolok, hogy te beszéltél, oktattál, ő meg hallgatott), akkor el fogja mesélni, meg fogja osztani veled az élete fontos kérdéseit. Do not worry. Türelem. Meg a rózsák, amik ezért teremnek neked.
Fotó: www.pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!