„Hiszem, hogy kamasszal élni öröm”

„Mert ott és akkor baromi nehéz jól csinálni, olyat mondani, szépen kérni, következetesnek lenni, visszamenni, elvenni, kitalálni és emellett jó fejnek lenni.” Hogy szülőként azt érezhessük, nem vagyunk egyedül a hibáinkkal, örömeinkkel. Az oldal alapítója, Bábel-Szücs Szilvia szociológia és kommunikáció szakon végzett az ELTE Szociológia és az első média szakos évfolyamán. Csoporttársa volt többek között D. Tóth Kriszta, Hajós András, Bombera Krisztina, Papp „Pimaszúr” Gergő. Szilvi nem a média-vonalon ment tovább, hanem szociológusként a Matávnál (a későbbi Telekomnál) dolgozott tíz évig, azóta pedig online piackutatással foglalkozik. Tavaly jelent meg ez az interjú a Nők Lapjában, Szigeti Hajni tollából.

– Írni mindig is szerettem, és amikor a blog indításán gondolkoztam, egyből a kamaszok témaköre jutott eszembe – meséli. – Főleg, mert két kamaszfiú anyukájaként nem találtam ehhez hasonló oldalt. Ami meg is rémített, mert arra következtettem, hogy a nevelésükkel vagy csak nekem van problémám, vagy senki mást nem érdekel.

Egyik sem bizonyult igaznak. Ahogy Szilvi is mondja, a kisgyerekes anyák a játszótéren üldögélve megbeszélhetik egymással a gyerekkel kapcsolatos kérdéseiket, ügyes-bajos napi történéseiket, de ahogy a srácok nőnek, egyre kevesebb fóruma adódik a tapasztalatcserének. Az Anyapara közössége ma tízezer feletti, nyereményjátékok nélkül is aktívak, hozzászólnak, megosztják a cikkeket.

„Nincs olyan, hogy egyik napról a másikra”

Bábel-Szücs Szilvia négy éve vált el. Úgy érzi, Cassavetes remekművének címét idézve (bár témáját tekintve nincs hasonlóság), akkor „egy hatás alatt álló nő” volt.

– A viccet félretéve, mindannyiunkat megrázott, hogy húsz év után külön váltak az útjaink. A válással kapcsolatban szerintem három fontos dolgot kell megtennie egy anyának: őszinteség, segítségkérés és türelem.

A segítségkérés azért fontos, mert más látószögből másképp fest a problémád.

Amint behozol egy számodra hiteles segítséget, és oda is figyelsz arra, amit mond, akkor elindultál. Sokan leragadnak a sérelmeiknél, aminek nyilván sok oka van, de általában nem célravezető.

– Nagyon zavar – fogalmazza meg a blog célját–, hogy a közbeszédben a kamasz a mai napig lesajnált korosztály. „Túl kell élni”, „jaj, a hormonok”, „hagyjuk rájuk”…  Azért csinálom rendíthetetlenül az oldalt, mert mi, akik ide írunk, valljuk, hogy kamasszal élni öröm. Szerintem a gyerek ilyenkor döbben rá, hogy amit eddig az anyjától és az apjától hallott, az igaz vagy nem, ilyenkor ötlik fel benne, hogy ő lehet, hogy egészen másképp gondolkodik…

Egyre inkább úgy látom, hogy a szülő az, aki miatt a kamasz kicsit megőrül ekkor, akitől azért menekül,

mert mondjuk nem vállal semmiért felelősséget. Ilyenkor már nemcsak azt látja egy gyerek, hogy vele milyenek a szülei, hanem azt is figyeli, hogy a többi emberrel (családtagok, barátok) miként kommunikálnak. Hogy őszintén vállalják-e magukat, és ezzel szemben mit várnak a gyerektől.

Nem szeretem az állandó nyavalygást sem, hogy milyen nehéz a kamaszokkal. Sokkal célravezetőbbnek tartom az önkritikus hozzáállást, és azt, ha szülőként magunkba nézünk: miért ilyen vagy olyan a kapcsolatunk a gyerekkel?

A hozzájuk érkező leggyakoribb olvasói kérdés arra vonatkozik: mihez kezdjünk a kamasszal, aki eddig olyan cuki volt, tök jól „működött” otthon és az iskolában is, most viszont mintha más ember lenne.

– Nem vagyok pszichológus, de azt ki tudtam következtetni, hogy egy gyerek nem egyik pillanatról a másikra „őrül” meg. Ilyenkor megint érdemes magunkba néznünk: mit tettünk bele a kettőnk történetébe, hogy voltunk jelen az elmúlt x évben?

Nem egy olyan levelet kapott már az Anyapara, amelyben a szülő arról panaszkodott, hogy semmilyen kommunikáció nincs közte és a tizenhat éves gyereke között. Szilvi és vendégszerzői pont ezért írták oda egy időben minden cikkük aljára, hogy

sohasem késő leülni a gyerekkel, és azt mondani, „figyelj, feltűnt, hogy nem beszélünk, szerintem valamit elrontottam, és nagyon sokat gondolkozom azon, hogy mit tehetnék”.

– Az őszinteség minden körülmények között működik. Ki lehet mondani, hogy elrontottam a krumplifőzeléket vagy a nyaralást. Őszintén tegyük ki az asztalra, ami bennünk van, és remélhetőleg ugyanezt kapjuk vissza.

Női para is jöhet

A mai negyvenes anyák és apák közül sokak viszonya tisztázatlan a szüleivel, és ez is visszaköszön a saját gyerekükkel való kapcsolatukban. Plusz számos új problémával szembesülnek – például az internet-használat kérdésével. Szilviék felvetnek olyan ötleteket is, hogy mondjuk a füvezésről szóló cikket olvassuk el a kamasszal együtt – ehhez persze olyan stílusban kell íródnia, ami bejön a srácoknak is. Ezt tudják vállalni.

– Amikor leülök a fiaimmal, hogy hú, olvastam valamit, amit át kellene beszélnünk, már röhögnek, hogy ez megint egy anyapara lesz, de azért meghallgathatnak. Ha elég rövid vagyok – meséli nevetve.

Bábel-Szücs Szilvia az Anyapara égisze alatt rendezvényeket is szervez, szakértői előadásokkal, kiscsoportos beszélgetésekkel.

– Belehalok minden alkalommal, mert nem vagyok egy rendezvényszervező alkat, nekem ez iszonyú nehéz, de olyan jó látni, hogy nyolc-tíz évesek szülei is jönnek mondjuk a szexuális felvilágosítás témára, mert tudják, hogy ez fontos.

Egy idő után a miniszerkesztőség számára kezdett szűk lenni a kamasz-téma, és mivel a szerzők mind negyvenes nők, kitalálták, hogy a női problémákra is fókuszálnának.

– Válás után, negyven éves kor felett teljesen más megismerni valakit, mint huszonévesen, ezt én is tapasztaltam.

Számomra az a felismerés, hogy mekkora felelősségem van a gyerekek irányába nemcsak azt jelentette, hogy elég jó szülő szeretnék lenni, hanem azt is, hogy nekem rendben kell lennem. Bármit is teszek, az befolyásolja a környezetemet, és ez megint csak visszahat rám.

Olyan emberrel hozott össze a sors, akivel őszinte életet élhetek. Ahogy megismerem magam, egyre inkább azt gondolom, hogy ez a legfontosabb amit adhatunk egymásnak.

Amellett, hogy feltölti, nagy tanulás is számára az oldal írása, szerkesztése – vallja be Szilvi. A saját cikkek mellett például Kim John Payne a Melegszívű fegyelmezés vagy Dr. Gyurkó Szilvia Rám is gondoljatok című könyvéből vagy éppen Salát Luca vagy Drixler Imola (Anyapara szerzők) gondolataiból inspirálódik. Rendszeresen néz TED előadásokat, ahol oktatás, kommunikáció, pszichológia témakörben mindig talál újdonságokat. Esther Perel és Simon Sinek a kedvencei.

– Azért is nehéz időszak a kamaszkor, mert a többnyire negyvenes szülő maga is életközépi válságban van,

és ehhez jön még a gyereke lelkiállapota. Ha ez a kettő összecsattan, ott észnél kell lenni – és szerintem a szülőnek kell észnél lennie.

Egy gyerek nem tud elrontani egy kapcsolatot, hibázni tud, de amikor egy szülő azt mondja, hogy „ő mindent megtett”, és mégis…, azt nem nagyon tudom elfogadni.

A feszült helyzetekben mostanában próbálom kívülről látni magam, és végiggondolni, hogy ez tényleg komoly gond vagy csak megszokásból hiszem azt.

Tíz problémacsoportból már csak kettőt tartok annyira lényegesnek, ahogy abba keményen beleálljak.

Fajsúlyos dolgok történnek kamaszkorban. De ha le tudsz ülni a saját gyerekeddel kávézni, ott elhangozhat olyan, amire akár ő is emlékezni fog – még tíz év múlva is. „Azt mondtam az anyámnak tizennyolc évesen, hogy…” És jó, ha nem úgy ér véget ez a beszélgetés, hogy kisétál az ajtón és vissza sem néz.

A cikk szerzője Szigeti Hajni, a fotókat pedig Bulla Bea készítette.