Játszani is engedd szép, komoly fiadat!

„Kisfiam, ne hadonássz azzal a fakarddal! Miért, mi mást lehet csinálni egy fakarddal?” – kérdezi Bödőcs Tibor egyik stand up-jában feleségétől, teljes joggal. Bödőcs épp az egyik univerzális emberi szükségletre tapintott rá: a spontán játék szükségletére. Az egészséges személyiségfejlődés egyik feltétele, hogy a gyermek szabadon, önfeledt módon fedezhesse fel önmagát és a környezetét, játékosan kapcsolódjon a világhoz és másokhoz. Salát Janka írása.

Az aggályosság és gátlás sématartomány

Ha ebben túl sokszor korlátozzuk a gyermeket, akkor felnőttként merev és gátlásos lesz, nehezen tudja majd átadni magát a pihenésnek, az élet apró és nagy örömeinek. Sok szülő már akkor is rászól gyermekére, amikor nem csinál semmi rosszat:

Ne sarazz a játszótéren, piszkos lesz a ruhád!
Ne szaladgálj az udvaron, mert elesel!
Ne visongj már, szétreped a fejem!
Ne birkózzatok fiúk, inkább játszatok szép csendesen a kisautókkal!
Az egy játékporszívó, nem egy helikopter!

Természetesen van, hogy a szülőnek szétmegy a feje, és megkéri a gyerekeket, hogy ne zajongjanak, ez oké, sőt! A korlátokat és a másokra való figyelést is meg kell tanítanunk, de erről majd később. Van, hogy karácsonyi műsorra készülve az angyalka ruhában tényleg nem szerencsés belefeküdni a sárba, ez is rendben van.

A gond az, ha állandóan legátoljuk azt, hogy a gyerek visongjon, tapicskoljon, rohangáljon, játékosan bunyózzon.

Az örömteli élmények felfedezésének egy külön válfaja, amikor saját testének felfedezéséért büntetjük a kicsi gyerekeket, holott ez a világ egyik legtermészetesebb dolga. Én velük felnőtt nőként találkozom: sokszor legmerészebb álmukban sem merül fel, hogy a szeretkezés akár örömteli is lehet.

Kütyükkel a spontaneitás ellen

Magánvéleményem, hogy a mai gyerekek a világ spontán felfedezésének szükségletében abban a pillanatban sérülnek, amikor először kapnak kütyüt a kezükbe. Sőt, merészebbet állítok: a rengeteg forgó-morgó, színes-szagos, csörgő-zörgő játékokkal való elárasztottság is felesleges, talán káros. A mi időnkben (bezzeg) még két fakanállal négyfelvonásos színdarabot tudtunk kitalálni, kreativitásunknak nem szabott gátat az, hogy készen kaptunk csillogó-villogó ingereket.

Szomorúan látom, hogy vannak gyerekek, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, ha nincs kütyü a kezükben.

A spontaneitás és játék univerzális emberi szükségletének sérülése sokszor épp a szülő szorongásából és jót akarásából ered. Már óvodában fejlesztő foglalkozások tömkelegével találkozik a kicsi, kimaradnak az óvoda reggeli, vagy délutáni életéből, hiszen hétfőn-szerdán úszás, kedden TSMT, csütörtökön külön angol, pénteken logopédia. Ahelyett, hogy beállna egy fix napirend, óvoda után pedig kicsapnánk őket a játszótérre, hogy a társaikkal fogócskázzanak.

Magam ellen beszélek, hiszen én is mozgásterapeuta vagyok, de van, amikor azt javaslom a szülőknek, hogy óvodába vigyék a gyereket, ne hozzám.

Elmesélem a saját élményemet, amikor jószándékból magam okoztam kárt a gyerekemnek. Nyelvlökéses nyelés, pöszeség miatt egy fél évig próbálkoztam azzal, hogy a hétéves lányom csukott szájjal létezzen napi egy órán keresztül (egy ún. miofunkcionális fogszabályzóval a szájában) – vagyis ne motyogjon babázás közben, ne beszélgessen, ne kommentálja a mesét. Amikor személyiségfejlődésében már komoly torzulásokat véltem felfedezni, úgy döntöttem, leszarom a pöszeséget meg a nyelvlökéses nyelést, ezeket később is lehet korrigálni, az önfeledt szabad játéknak azonban most van itt az ideje. Elsüllyesztettem a fiók mélyére a műanyag szörnyűséget.

Az alapvető szükséglet sérülése

A spontaneitás, kreativitás és játék szükséglete sérülhet akkor is, amikor szülőként túl komolyan vesszük az iskolát. „Előbb a kötelesség, aztán a szórakozás!” Vannak, akik a fociedzést vagy a barátnőkkel lógást a gyerek tanulmányi eredményétől teszik függővé.

Mintha a mozgás vagy a kortárskapcsolatok építése nem lenne 1000-szer fontosabb, mint a vesztfáliai béke pontos dátumának ismerete!

Természetesen lehetnek életszakaszok (pl. felvételi előtt), amikor szükség lehet szigorúbb keretek közös felállítására, de az örömteli cselekvésektől ilyenkor se fosszuk meg teljesen a gyereket!

OLVASTAD MÁR? Tedd oda magad, akkor meglesz!

Summa summárum: Amennyiben egy gyermeket túlzottan korlátozunk abban, hogy spontán módon átadja magát a kreativitásnak és a játéknak, akkor igen jó esélye van rá, hogy – sématerápiás terminussal élve – olyan maladaptív sémák alakulnak ki (vagyis gondolatok, érzelmek, testi érzetek, szelektív emlékek),

amelyek későbbi életében is akadályozni fogják őt abban, hogy lazítani, játszani, örülni tudjon.

Aggályosság és gátlás sématartomány

A Young neve által fémjelzett sématerápiában a 18 maladaptív séma közül az a négy, amelyik a spontaneitás és játék szükségletének sérüléséből ered az Aggályosság és gátlás sématartományába tartozik.

Érzelmi gátoltság séma

Érzelmileg gátolt férfiakról sok nő tudna mesélni.

„Soha nem mondja, hogy szeret”, „Nem lehet vele romantikázni”, „Nem lehet vele érzelmekről beszélni, mert folyton csak intellektualizál”, „Mindig olyan komoly és kimért”.

Belül ezek a férfiak szenvednek. Sokszor úgy érzik, ha megmutatnák sérülékenységüket, valódi érzéseiket, az katasztrófát vonna maga után: a másik fél heves reakcióval nehezen tudnak mit kezdeni, ijesztő lehet számukra. Van, akit az élet megtanított arra, hogy csak a lányok sírnak. Gábor (kitalált név) például soha nem sírt még a felesége előtt, miközben

úgy érzi, a felesége bagatellizálja az ő fájdalmát, pedig ő már százszor elmagyarázta neki, mi bántja.

Elmagyarázta, de nem mutatta meg a fájdalmát. Nem meri. Gábor persze zavarba jön a meghitt és örömteli pillanatoktól is, nem tud elmerülni felesége szerető tekintetében, nem mer hangosan kacagni, buliban táncolni, mindez olyan ciki lenne. Az érzelmileg gátolt emberek sok esetben nyúlnak alkoholhoz, fűhöz, hogy oldani tudják feszültségüket.

Könyörtelen mércék – hiperkritikusság séma

Könyörtelen mércékkel élő nőkkel nap mint nap találkozom. (Vigyázat, irónia következik!) Ők azok a csapnivaló feleségek, akik folyton hisztiznek a férjükkel, rákiabálnak a gyerekre, és miközben az egész anyaság dolgot elcseszik, még a munkahelyükön sem tudnak tisztességesen helytállni. – Ezt nem én mondom, ezt ők mondják saját magukról.

Én valami egészen mást látok.

Szerető és törődő feleségeket, gondoskodó édesanyákat, akik örömmel és szeretettel fordulnak a gyerek felé, kíváncsiak a gyerek érzelmi világára, figyelnek a szükségleteire, miközben bámulatos módon még a munkahelyükön is működőképesek.

Időnként pedig elfáradnak és megmutatják, hogy ők is emberből vannak, véges tűrőképességgel: elsírják magukat, kiabálnak. Ezek az emberi megnyilvánulások azonban számukra teljesen elfogadhatatlanok, hiszen mély és szinte mozdíthatatlan meggyőződésük, hogy egy jó anya kiabálással, sírással nem traumatizálja a gyerekét.

Ezek az én szememben igazán szupervumenek nagyon nehezen fogadják be a pozitív visszajelzéseket. Hiába mondom nekik, hogy mennyi értéket, odafordulást és szeretetet adnak a gyereknek, mennyire bámulatos, hogy még a munkájukat is tisztességesen ellátják, és még házaséletre is futja az energiából, vagy azt, hogy mennyire fontos, időnként az emberi, fáradt, szomorú, ideges oldalunkat is megmutatni – ők ezt nem hiszik el.

Nem hiszik el, egészen addig, amíg át nem dolgozzuk azt a gyerekkorban gyökerező érzelmi élményt, hogy szerethetőség = tökéletesség. Sokszor áll a háttérben egy örömtelen, feladatorientált gyerekkor, ahol már kislányként megfogadták, hogy a saját gyerekük számára biztosítani fogják a tökéletes, gondtalan gyermekkort.

Büntető készenlét séma

OLVASTAD MÁR? Tedd oda magad, akkor meglesz!

Ezek a tökéletlen anyukák gyakran szigorú büntetést rónak ki saját magukra azért, mert tökéletlenek. Ostorozzák, bántják magukat, és szentül hiszik, hogy a saját magukat gyalázó mondatokat megérdemlik.

Aki a büntető készenlét szemüvegén keresztül szemléli a világot, nem elég, hogy tökéletes és bűntelen életet vár el magától és mástól, hanem szentül hisz abban, hogy a botlásokat, bűnöket szigorúan meg kell torolni.

Bár tabu téma, a hűtlenség olykor megesik a legjobb párkapcsolaton belül (akarom mondani kívül) is, de egy jó kapcsolatban ez feldolgozható, megbocsátható, ha mindkét fél ezt akarja. De jaj annak a hűtlen férjnek, vagy asszonynak, akinek a párja a büntető készenlét sémáját hordozza magában.

Jóvátétel, bűnhődés, canossa-járás, bocsánatkérések milliói, de a partner nem nyugszik.

Napi szinten kell a társ orra alá dörgölni a megbocsájthatatlan bűnt, akár évtizedekkel később is. Amúgy maximálisan megértem a mély fájdalmat, amit begyógyítani piszok nehéz, de nem lehetetlen! A gyógyuláshoz az őszinte megbánás mellett arra is szükség van, hogy a megbántott fél is gyógyulni, megbocsájtani akarjon.

Nagyapáink idejében a büntető készenlét még szinte magától értetődő volt.

A gyermek szigorú büntetést – szíjjal verést, kukoricán térdepeltetést – érdemelt a legapróbb vétségekért is. A vallás sem a krisztusi szeretet oldaláról közelített az emberi gyarlóságok felé, inkább az ítélő és büntető Isten képét égették a lelkünkbe.

Negativizmus/pesszimuzmus séma

A negativizmus – pesszimizmus sémával élő ember tulajdonképpen egész reálisan gondolkodik: úgyis meghalunk, a kérdés csak az, hogy mikor. Amíg elvonszoljuk magunkat odáig, hogy kínok és keservek között kileheljük lelkünket, el fogunk veszíteni egy csomó embert, akit szeretünk. A szüleinket, a barátainkat, ráadásul 50% eséllyel elválunk, a kölykök külföldre költöznek majd, ránk se fognak hederíteni. Most akkor minek örüljünk? – teszi fel a kérdést Tibor (szintén fiktív név), a 45 éves közgazdász, aki élete összes negatív eseményére úgy emlékszik vissza, mintha tegnap történt volna: 16 éve kirúgták a munkahelyéről, a feleségének volt egy komoly műtétje 12 éve, a kisebbik fia születésekor komplikációk léptek fel 7 évvel ezelőtt.

Nem sok reményt jelent számára az a tény, hogy 15 és fél éve egy sokkal jobb munkahelyet talált magának, ahol sikeres karriert épített, a feleség a műtét óta makk egészséges, a komplikált szülés ellenére a fia gyönyörűen fejlődik.

A balszerencse törvényszerű, a szerencse véletlenszerűen jön, vagy nem jön. Az a biztos, ha felkészülünk a legrosszabbra, akkor nem csalódunk akkorát. Jobb félni, mint megijedni.

A helyzet az, hogy egyszer tényleg meghalunk, és addig is egy csomó rossz dolog fog velünk történni. No de ha csak erre fókuszálunk, akkor értelmetlenül megy el mellettünk az élet. Az univerzum szempontjából mindegy, hogy ezt a pár évtizedet – amit itt e földön töltünk – boldogan, vagy boldogtalanul éljük, de nekünk ez a pár évtized a minden, és akár jókedv, szeretet és boldogság is akadhat benne néha, amit nem árt, ha észreveszünk.