24 nap. Ennyi nap múlva felszáll a vasmadár a fiammal és Londonba repíti. Oda, ahol az elkövetkező pár évét fogja tölteni, mint egyetemista. Önálló, érett srác, nem féltem. Áh, ez nem igaz: de, féltem. Hogyne félteném. Drixler Imola írása.
Kikerül az otthoni meleg fészekből egy másik országba, egy kavargó, izgalmas városba.
Tudom, hogy szeretni fogja, mert ott tanulhatja meg azt a szakmát, ami neki a szerelem. Helyt fog állni, remek kölyök.
De én még mindig azt az édes kisfiút látom, aki macival a hónalja alatt indult az oviba első nap.
Úgy terveztük mindketten, hogy gyorstalpaló felkészítő kurzuson vesz részt. Nálam, az anyjánál.
Tanfolyamon, ahol átvesszük, milyen fontos, alapvető, szükséges tennivalók, folyamatok, munkafázisok vannak a hétköznapi életben, amikor csak magára számíthat. Ugye, amikor itthon anyuapu hátszéllel besegít, ezek fel sem tűnnek a srácoknak.
Szeretnék megmutatni neki még sok apró dolgot, amit itthon nem a házimanók szoktak megcsinálni.
A kamaszok szerintem hisznek a tündérekben, koboldokban, akik itthon az éjjel leple alatt varázsolnak elő dolgokat, tisztogatnak, eltűntetnek szennyest, mosatlant.
Főzés
Bár szeret főzni a drágám és szokott is, de inkább Jamie Olivier receptjeiből választ és az lássuk be ezek, nem a hétköznapi gyors vacsorák közé tartoznak. Kérte, hogy mutassak meg neki pár könnyen elkészíthető receptet, amit maga is el tud készíteni. Főzzük meg együtt őket.
Tervei szerint, amíg itthon van, addig még sokat fog enni, mert kinn biztosan le fog fogyni. Meggyőződése, hogy nem lesz pénze kajára és junkie foodon fog élni.
Nyilván, ezek az lehetséges jövőképek balzsamként simogatják amúgy is háborgó anyai lelkemet.
Borsófőzelék és fasírt- így szólt az egyik kérés. Együtt főztük meg, végig ott állt mellettem. Kérdezett aprólékosan, látszott, hogy fejben jegyzetel és memorizál. Szinte már előre hiányolja az itthoni ízeket. Látom, hogy tényleg meg akarja tanulni ezeket, hogy kinn főzhessen magának.
„Tudod Mama, ezt majd napokig tudom enni. Olcsó, finom és sokáig jó.” Ezt is jó volt hallanom, hát persze.
Vásárlás
Megbeszéltük, milyen élelmiszerek jó, ha vannak otthon. Ezt többnyire tudja, de érdemes átvenni, mi legyen mindenképp otthon. Mert a pirítóson és sörön kívül is vannak alapélelmiszerek.
Mosás
Itthon általában én mosok. Ő is szokott, ha szükséges, de inkább megpróbálja ezt a műveletet elkerülni.
Átvettük, hogy milyen ruhát, mekkora hőfokon mosunk. Itthon a programok adottak, kinn más gép lesz, inkább az alapokat ismerje, aztán alakítja majd, ahogy szeretné.
Nem, nem mennyiséget mosunk. Színek szerint mosunk.
Kicsi koruk óta a szennyesüket kétféle tartóba gyűjtik, azzal nem lesz gond. A szárítógépet is átvettem vele, mert az akármilyen hasznos gép is, de vicces dolgokra képes. Bármilyen ruhát rendkívül rövid idő alatt képes egy ruhamérettel összébb rántani.
Takarítás
Hát, az ágynemű kimosása, áthúzása az új dolog lesz. Mármint, hogy ezt magától kell levezényelnie. Én nem tudom, másnál hogy van ez, de az én kamaszaimnak szerintem hónapokig fel sem tűnne, ha nem lenne ágyneműcsere. Ha rajtuk múlna, akkor többgenerációs atkatenyészet virgonckodna az ágyukon. Persze, írok majd egy összegzést, mit, milyen gyakran kéne kitakarítani, hogy kéne csinálni…de hiú reményeket nem táplálok ezügyben.
Még átveszünk majd pár dolgot a gyerekkel, a lista nem teljes.
De van egy dolog, ami mindennél sokkal fontosabbá vált. Amit mindannyian kerülünk és nem akarunk szembesülni vele, érzem.
Egy valamivel egyre nehezebben birkózunk mindannyian. Milyen lesz majd a 24. nap után az életünk?
Érzem magamon, hogy egyre feszültebb és sírékonyabb vagyok. Mindkét gyerek ingerültebbé vált és sokkal hamarabb felcsattantak az elmúlt hetekben.
Két nappal ezelőttig. Amikor is a megfeszített húr elpattant és egy kávézás mellett felszakadt minden.
Először a nagyfiamból, majd ma a kicsiből. Csak elkezdeniük volt nehéz, aztán megállíthatatlanul törtek fel belőlük az érzelmek.
Olyan szívet melengetően beszélt az én fiam az apjáról, az öccséről, rólam, a családról, barátairól, a bandájáról, hogy csak ültem és próbáltam a könnyeim visszatartani.
Könnyebb sokkal, hogy kimondtuk egymás előtt – inkább a gyerekek öntötték ki a szívüket, én csak néztem és hallgattam őket meghatódva-, igen, hiányozni fog Bali; hiányozni fogunk egymásnak.
Igen, lesznek nehéz pillanatok. Igen, semmi sem lesz többé olyan, mint azelőtt.
Megölelgettem őket és a fülükbe suttogtam: „Édesem, oké így érezni. Oké, ha fáj. Ér nem okénak lenni. De ez egy bitang szerencsés dolog ám, ami most történni fog. Hatalmas kaland kezdődik.”
Kellett a fiúknak a feloldozás, hogy teljesen rendben vannak ezek az érzelmek.
Megkönnyebbültek, hogy beszéltünk erről és nem egyedül hurcolták magukkal tovább ezt a terhet.
Most azon vagyunk, hogy még több értékes és tartalmas időt tölthessünk egymással itthon. Eltűnt az ingerültség, több lett a könnyes szem. Hosszabbak az ölelések, a karok nehezebben engedik el egymást.
Azután a kávézás után – majd megírom később azt is- ránéztem a gyerekeim apjára a könnyektől elkenődött festékes szememmel és annyit mondtam halkan:
Tudod, remek két gyereket hoztunk össze és jó embereket neveltünk belőlük.
Apa csak mosolyogva, némán bólintott.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!