Próbálom felfogni a telefonban elhangzottakat: Mama, nem tudok hazajönni karácsonyra. Hallok minden szót és értek is, de valahogy mégsem értem, csak hallom. Nem tud karanténban itthon is lenni; majd, ha visszamegy, ott is. Lakásban kéne töltenie 3 hetet legalább. Így kinn marad és együtt töltik a barátnőjével ezt az időszakot. Szeretne hazajönni, de ez most nehezen kivitelezhető lenne. Drixler Imola írása.
Az egyetem első két trimeszterében 6 hetente hazajött a gyerek, úgy könnyen emészthető volt az elválás. Mindig közel volt a következő ölelés. Az az időszak a beszoktatás volt.
Előkészítése az idei koronás-baszki évnek.
Hosszú, kényszerű fél éves itthonlét után a fiam visszarepült októberben Londonba, a második tanév kezdetére. Ugyan online folyik az oktatás ott is, de legalább be lehet menni az egyetemre, a hangstúdióba; rengeteget tud gyakorolni. Élvezte a létet ott kinn nagyon; naná, hogy visszavágyott. Még ha az a város nem az a város most, mint amit ott hagyott márciusban, de mégis akarja.
Beszippantotta az a lét. Sokat mesélt, sokat megélt, megértem őt.
Kérem a karácsonyom
De most akkor is itt vagyok én, az anyja, aki megszokta, hogy az elmúlt 22 éve minden karácsonyát velem töltötte.
Ez jár egy anyának, nem? Kérem a karácsonyom. Kérem a gyerekeim. Kérem a családom.
A szürke hétköznapokból kikerültem, rendben. Na, de az ünnepek azok járnak még! Úgy tűnik koronás- baszki felülírta ezt is: beintett, nem jár.
Most is lejátszódott az a folyamat bennem, ami idén már annyiszor: gyomorgörcs, szűkölés, tagadás, mindenkibe belekötés, az élőfába leginkább, teátrális sírás vezetés közben (tökélyre fejlesztettem idén, hála koronás-baszkinak), majd az elcsitulás. A fekszik- nyugszik állapotot ezután követi a középső ujj felemelése és bemutatása, hogy nem fogsz kifogni rajtam, nem hagyom magam!
Akkor kihozom ebből azt a jót, amit ki lehet.
Ez van épp most. A bootolás. Épp rakjuk össze, hogy hogyan is töltsük ezt a karácsonyt együtt úgy, hogy 1436 km van köztünk.
December 24-én együtt szoktunk beülni valahová reggelizni. Ez az év reggelije, amit mindannyian várunk. Idén leginkább a konyhába tudunk beülni. Először lesz legális a telefon, laptop az ebédlőasztalon.
Sőt, egész nap kötelező lesz, ugyanis így leszünk együtt most.
Közös reggeli, együtt sütjük meg az elmaradhatatlan karácsonyi kacsát és este majd így játszunk. Most ott tartok, hogy írom össze a vacsorához és a süteményekhez a hozzávalókat, hogy ők is kinn megvásárolhassák az együtt sütéshez.
Azért ebbe most nem jó belegondolni ám nagyon, érzem.
Terelem a gondolataimat és próbálom csak az aznapit dolgaimat intézni, nem előre agyalni. Azt láttam, amikor erővel mentem neki ennek a helyzetnek, akkor a kölök is erővel állt ellen. Amikor indulattal kerestem az okokat és érveket, hogy miért jöjjön mégis haza, akkor ő is erős érzelmekkel reagált.
Amikor pedig belenyugvóan és szelíden bólintottam rá, hogy akkor legyen így, akkor előbújt a kicsit szorongó gyerekem.
Aki ugyanúgy nem szeretné ezt a rohadt helyzetet, és vágyik a családjára nagyon, de ez a pár nap itthonlét túl nagy áldozatot követelne most. És be kellett látnom: igaza van. Nekem pedig mellette kell állnom most is. Ha Ő ott kibírja élete első karácsonyát a családja nélkül, akkor én is kibírom. De szerencsére nincs egyedül, a szerelmével van. Jól ellesznek ők ketten, tudom, érzem. Támogatják és erősítik egymást.
Ez egy olyan helyzet, amire én nem számítottam.
Benne volt a pakliban, de az nem az én paklim. Más kártyajátékot játszom. Ha ez egy önálló, mindentől független döntés lenne, akkor könnyebb lenne megbirkózni vele. De hallom a gyerek hangján is, hogy vágyik haza karácsonyra, van benne szomorúság is.
Ez a legszarabb: nem a saját döntése, hanem a sok kényszer hatására kell ott maradnia. Ugye, a saját döntéseket lehet jól kezelni. Nem mondom, hogy rém egyszerű, de egy icipici szócska csak a titka: az elfogadás. A kis huncut, görény elfogadás. Ott legalább tudod csak magadat okolni, ha bénázol. Mert bénázol, ez nem kérdés. Csak idővel jobban veszed az akadályokat.
De itt? Itt most van egy helyzet, amit senki sem akart. Senki sem akar.
Az sem vígasztal, hogy a fél világ ugyanebben a cipőben van most és nem láthatja a szeretteit. Ettől nem lesz jobb. De ez van most.
És vagy elcseszem ezt az egész időszakot a sajnálkozással és rinyával, vagy megrázom magam és nekimegyek. Úgyhogy ezt a helyzetet fogjuk most szépen és jól kimaxolni. Belerakjuk, amit bele tudunk és kihozzuk ebből a lehető legjobbat.
Ez a motivációs szpícsem, amit minden órában letolok mostanában magamnak. Ja, nem hallgatok szívet tépő zenét sem, hanem csak olyat, amitől felpörgök. Csak idióta vígjátékokat nézek vagy könnyed filmeket. Semmi tévé, az fontos: semmi. És naponta felemelem a középső ujjamat:
baszki korona.
Oszd meg a véleményed velünk!