Sosem értem, miért ronyóznak a szülők nyilvánvalóan idióta kölykeikkel pszichológushoz fordulni. Logikusnak látszik: ha elkopik a cipő sarka, elvisszük a cipészhez, ha megzizzen a gyerek, házi pótmegoldások helyett pszichológust keresünk neki vagy magunknak. Salát Luca írása.
Saját almommal való küzdelmeim során nem látok kivetnivalót a szülői tétovázásban.
A lélekbúvárral szemben ücsörögve már az első öt perc után megfogadom, hogy ezentúl magam oldom meg a családi feszkót,
a nyüves pszichológus pedig soha többet nem ugathat bele az életünkbe.
Néha gyermeknevelési bukdácsolásaim alkalmával megfeledkezem fogadalmaimról, s mégis adok egy újabb esélyt a szakembereknek. A pofon ilyenkor menetrendszerűen két oldalról érkezik: a konzultáció túlélése után jellemzően megalázottnak, kiszolgáltatottnak és még tanácstalanabbnak érzem magam.
A szaranya érzés mellé csatlakozik a szarpszichológus érzés is: nem kétséges, munkaidőmben én ugyanilyen érzéketlenül tolom a közhelyeket a térfél másik oldalán kuksoló szerencsétleneknek.
Miután Szendvicsgyerek tudományos kutatásai során megállapította, hogy hiperaktivitás-figyelemzavar tünetegyüttessel (ADHD) küzd, eszembe jutott, hogy ja, hát, tényleg. Nem, nem vagyok teljesen idióta: ahogy más gyerekeinél, a sajátomnál is meg tudom állapítani, ha gáz van. Ennek ellenére szentül hiszem, hogy szülőként nem az én feladatom lehetséges BNO kódokkal köpködni a fiamat, készségesen megteszem ezt másokéval, viszont örülök, ha ezt a balhét a saját lurkóm esetében egy kolléga viszi el.
Kisszendviccsel már többször jártunk pszichológusnál, rendszerint lepattintottak minket,
Anyuka, nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak
jobban kell szeretni.
figyeljen oda rá,
legyen következetes,
töltsön vele több minőségi időt,
ne legyen módfelett olyan önző picsa
és legfőképpen ne aggódjon, ember lesz a gyerekből.
Meg nem nyugodtam, sőt könnyebb se lett: mardosott a lelkiismeret, én mardostam a gyereket, a gyerek mardosott mindenkit, akivel feltételezhetően vérrokonságban áll. Közben vonogattam a vállam: ki vagyok én, hogy egy pszichológus szakember véleményét felülírjam?!
Néhány hónapja, amikor Kisszendviccsel vívott meccsem során ismét nyilvánvalóvá vált, hogy személyes terébe tévedve többet bosszankodom, mint amennyit röhögök, megígértem neki,
Jól van, cseszd meg, elviszlek pszichológushoz, de ha kiderül, hogy nincs semmi bajod, seggbe rúglak!
A pszichológusnő az a fajta asszony volt, akivel szívesen iszogatnék egy kocsmában, vagy szülőtársként nemezelném a gyapjúlabdákat az oviban.
De azon a kora reggelen, amikor egy átlumpolt éjszaka után ott pislogtam vele szemben, semmi pozitív érzelmet nem tudtam magamból kipréselni. Szemmel láthatóan ő sem. Nagyjából olyan kedvesen beszélt hozzám, mint ahogy én szoktam a felpuffadt fejű, piától bűzlő mamikkal.
Másnapos kómám ellenére vágyakkal telve kuporogtam a kényelmetlen széken: mindent megtettem volna azért, hogy megmutassam, a látszat csal, valójában aggódó, értelmes, együttműködő s főként szerető anya vagyok. A pszichológust mindez hidegen hagyta. Mindössze egyetlen kérdést tett fel, némi kétkedéssel a hangjában,
Vissza tud emlékezni arra a NAGYON régi időre, amikor várandós volt, illetve a fia megszületett?
Folytatás holnap reggel.
Fotó: pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!