Mélyvíz

Akkor már két éve elváltunk és nem is laktunk együtt. Már a második albérletben mentünk fel a lépcsőn hatéves fiammal és amikor szembe jött egy számomra teljesen ismeretlen idősebb nő, akire ő illedelmesen ráköszönt és közölte:

– Ő az apukám és mivel nem volt más megoldás így elváltak, most pedig én sokat leszek itt.

Wéber Dani  írt az Anyaparára amit szeretnénk nektek Apák napjára küldeni. Emlékszem ahogy elszorult a szívem, hogy mennyire nagyot is változott a világ számára az utóbbi években és tudtam, hogy mennyi szenvedésbe került számára hogy feldolgozza a helyzetet és ezt így ki tudja, akarja mondani. Úgy éreztem ez a mondat igazából nekem szólt. Úgy éreztem a fiam számára valamiért most lett fontos, hogy bemutasson hogy ha nem mondhatja el senkinek, akkor elmondja hát mindenkinek.

Ettől a perctől kezdve szinte minden egyes pillanatban azt kerestem, hogy mikor dobja már az élet fel a labdát, hogy egy igazi apa-fia helyzetben mutathassam meg, hogy igen, számíthat rám.

Hetekkel később az egyik reggel az iskolába menet a zebrán átrohanás közben amikor én már csak a búcsúpuszira számítottam így szólt:

– Szombatra ne csinálj programot, mert jössz az uszodába!

Mialatt én hadarva – hogy még időben beérjünk – próbáltam kedvesen elmagyarázni, hogy ez a szombat nem a közösen töltött hévégére esik, ő tovább folytatta:- Tudom, de most jönnöd kell. Úszóversenyre megyek.

Időközben az iskola elé értünk és nekem már csak annyi időm volt, hogy kiderítsem, hogy a kerületi úszóversenyről van szó és hogy a fiam az iskolai tornatanárnál jelentkezett. Egy gyors búcsúzás után visszaültem az autóba és nem tudtam mitévő legyek. A fiam nagy jóindulattal is csak azt lehetett mondani, hogy éppen megtanult úszni az előző nyáron.

Beszaladtam az iskolába, hogy beszéljek a tanárral, hogy megóvjam a kudarctól. Azóta is hálás vagyok a tanárnak, hogy akkor azt mondta, hogy a jelentkezéseket már leadta és szerinte egyébként sokkal nagyobb kudarcként élné meg a gyerek, ha nem mehetne el a versenyre. Ő persze könnyen beszélt, hiszen nem tudta, hogy a fiam jó ha át tudja úszni a medencét.
A kérdés eldőlt, szombaton kerületi döntőre megyünk. Nem volt más választásom – gondoltam – mint hogy úgy tegyek, mintha nem tudnám mennyire abszurd a helyzet. És persze fogalmam sem volt mi fog majd történni. Arra készültem fejben, hogy hogyan fogjuk feldolgozni a verseny után a kudarcot.

A verseny napján mindenki ott volt az uszodában apukák, anyukák, nagyszülők, tele volt a lelátó. Nálunk az egész család kint volt, transzparenst is vittünk és abban a pillanatban amikor a 6-7 évesek korcsoportja került sorra, az mindahányan hangosan kiabáltunk és biztattuk a kicsi fiam. Csodálatos érzés volt látni, ahogy felveszi az úszószemüvegét és kiinteget balra a lelátó tetejére. A többi szülő ámuldozva nézte, hogy ki ez a gyerek, aki ilyen magabiztos és ekkora szurkolótábora van.  

Aztán elhangzott a sípszó és amikor a többiek fejest ugrottak, ő bemászott a medencébe és lassan úszni kezdett az ötven méteres medencében. Mikor az utolsó versenyző is célba ért ő még csak féltávnál volt. A szurkoló kórus persze nem hagyhatta abba és az uszodában a síri csendben csak minket lehetett hallani.

Miközben ő lassan a végéhez ért már a dobogón álltak a nyertesek.

Ekkor egy törölközővel a kezemben lerohantam a medencéhez, hogy ott legyek amikor majd elsírja magát. De ő csak kimászott a medencéből és azt mondta:

– Tudom, hogy ez most nem sikerült jól, de majd legközelebb több időt hagyok a gyakorlásra.  

Ott álltam a medence mellett és elsírtam magam. Én sírtam és nem ő. Mert akkor ott

nem én tanítottam meg valamire, hanem ő engem.

És az, hogy ha a kudarcra készülünk, akkor nehezen vesszük észre, hogy milyen fantasztikus küzdeni akarás van gyerekben csak az egyik, könnyen belátható lecke.

Ennél sokkal fontosabb, hogy az apa-fia pillanatokat nem a könyvekben írják. Egy életre megtanultam, hogy nincs ami fontosabb lenne annál, mint hogy jelen kell lenni, ott és akkor és csak meg kell hallani amikor elhangzik: örülök, hogy itt vagy és itt is leszel mellettem az úton.

Fotó: pexels.com