Mióta a rendelőm melletti házat tatarozzák, estéimet bearanyozza a pillanat, amikor a kapun kilépve belebotlok egy rakás sörözgető munkásemberbe. A koreográfia mindig ugyanaz: ők végigmérnek és elvigyorodnak, én visszavigyorgok és megszámolom az összes fogukat, ők elmondják, hogy gyönyörű vagyok, én megköszönöm a bókot, ők megkínálnak a sörükkel, én visszautasítom, mert már beleittak és még vezetni fogok. Salát Luca írása arról, hogy negyvenes nőnek flörtölni szabad-e? Pszichológusként.
Szeretem a bókokat. Mindegy, kitől kapom.
Hálásan köszönöm meg a reszkető kezű vénembernek, a lepukkant kocsmatölteléknek, a sznob zakósmajomnak, a piroslámpánál kéregetőnek, a zebrán átkísért vak embernek. Régóta nem a hiúságomat legyezgetik a hol frappáns, hol kevésbé sziporkázó beszólások.
Az utcai bókolás annak az örömét jelenti, hogy nő vagyok, a másik pedig férfi, és ennek tudatában egy pillanatra összekacsintunk egymással.
A pasik kéretlen beszólásaival néha nehéz mit kezdeni
Bunkók, csököttek, szexisták, sosem az eszemért, csak a testemért akarnak… Letojom. Mert hiszem, hogy nem a bók intellektuális és esztétikai értékén, hanem rajtam múlik, hogy vágóhídra szánt formás malacka, felhúzott orrú fapina, összetört szívű kislány avagy megdicsőült királynő leszek-e a pasi szemében. Sokgyakorlással kis mázlival kiesik a számon a frappáns visszavágás, amitől
nem csak dögösnek, de jófejnek is érezhetem magam.
De ha semmi vicces nem jut eszembe, akkor is egy elismerő vigyorral vagy odadobott csókkal a helyzetből kihozhatok annyit, amennyitől vidámabb lesz a napom. Egy füttyögésen felkúrhatom az agyam, de mindenki jobban jár, ha túlgondolás helyett csak veszem az adást. Azért, mert
jobban áll nekem a vidámság, mint a duzzogás,
próbára tehetem a spontaneitásomat,
jobb lesz a kedvem,
annak a tahónak is jobb lesz a kedve,
ettől aztán jobb hely lesz ez a világ.
Persze előfordul, hogy a bók nem ártatlan, hanem van mögötte szándék
Mi, nők pedig csak ritkán tapsikolunk örömünkben, ha egyéjszakás kalandnak néznek minket. Ha ilyen célból akarnak összekukázni, én először meglepődöm, aztán számolgatni kezdem, nem csorgott-e le az indokoltnál több hosszúlépés a torkomon, ha ennyire ostoba részegnek nézek ki.
Amikor elakadok a számolásban, akkor következik az önámító fázis, s gyorsan rájövök, hogy a csávó első látásra belém szeretett, és nem egy éjszakát, hanem az egész hátralevő életemet akarja. A hatékony önbecsapás legfontosabb eleme azonban nem a vágytól csorgó férfi nyál, hanem a gyors reakcióidő.
Amikor a pasi kezdene matatni, akkor kell villámgyorsan Hamupipőke üzemmódba kapcsolva a semmibe veszni. Nem csak azért, mert utálom, ha vadidegenek matatnak az intim szférámban, hanem azért is, mert ha kihagynám a köddé-váló-fázist, akkor legkésőbb másnap reggelre kiderülne, hogy nem egy istennő, hanem egy pics@ vagyok.
Egyszer egy buliban, ahogy a táncparketten roptam, a tömegből
elindult felém egy álompasi.
Először el se hittem, hogy engem akar, de aztán megszólított, én pedig majdnem összepisiltem magam a gyönyörűségtől. Elkötelezett családanyaként is butaság lett volna kihagyni aznap este az önámító fázist. Nagy örömömre a pasi sokáig húzta, és elszomorodtam, amikor elkezdődött a fülembe lihegő matatás.
Bosszantónak találtam a legtutibb pillanatban arra koncentrálni, hogy a fülemből kibányásszak egy hosszú nyálas nyelvet és a pólom alatt harcot vívjak egy szőrös manccsal.
Szomorúan észleltem, hogy ma sem az „Istennő születik” forgatókönyv szerint játszunk, hanem a szokásos „Vajon elég részeg-e csaj, hogy megdughassam? műsor szerepel a repertoáron, így aztán bezsebeltem az utolsó bókokat, majd taxiba ugorva hazamentem a békésen szundikáló családhoz.
A csávóval nem estem életre szóló szerelembe, és kihagytam az egyéjszakás kalandot is.
Néha véletlenül összefutunk egy-egy koncerten, ilyenkor vigyorgunk, dumálunk, meghívjuk egymást egy italra, aztán búcsút veszünk egymástól. Én megkeresem az enyéimet, ő pedig beleveti magát az éjszakai portyázásba.
Nekem így kerek a világ
Nem magyarázok többet a szép szavakba, mint amiről szólnak, de egyetlen bókot sem utasítok vissza. Nagy ostobaság lenne ilyet tennem ezekben a negyvenen túli ínséges időkben!
És néha egy elismerő szó tényleg nem jelent többet egy elismerő szónál. A l’art pour l’art udvarlás legszebb példájával egy észt pasi ajándékozott meg jó sok évvel ezelőtt.
Egy elegáns szállodai reggelinél újdonsült férjemmel kettesben legelésztünk a svédasztal körül, amikor megszólította őt egy észt vendég. Az iránt érdeklődött, hogy én a felesége vagyok-e? A férjem csodálkozva bólintott. A csávó elismerően rázta meg a kezét,
Gratulálok uram, az ön feleségének van Tallin legjobb segge!
Tallin (hajdanvolt) legjobb seggének birtokosaként arra buzdítok minden nőt, hogy ne agyaljon túl sokat egy-egy beszóláson! Bókot kapni ér, sokat gondolni róla nem ér, használjuk arra, amire való: varázsoljuk mosolygósabbra magunk körül a világot!
Negyvenes nő és a pasizásról is hallgathatsz beszélgetést velünk a podcast csatornánkon, kattints a képre és már teheted is be a fülhallgatót!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!