Tengerpart, naplemente. Gyermekeim hangosan kacagva ugrálnak a mólóról a vízbe, férjemmel, kéz a kézben, egy fa hűs árnyékából gyönyörködünk bennük. Boldogok, egészségesek, szabadok. Goethe sorai jutnak eszembe: „A pillanathoz esdve szólnék: Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” Salát Janka írása.
És elszállt
Ilyen nincs! Orbán Viktor 2040-ig tervez! – férjem szavai hidegzuhanyként értek.
Te híreket olvasol a mobilodon? Azt hittem, a gyerekekben gyönyörködsz.
A pillanat elillant, heves indulatok söpörtek végig lelkemben. A csalódottság, hogy férjem nem osztozik velem a szívet melengető élményben, a düh, hogy a tengerparti naplementében mit keres kezében az okostelefonja, majd a megdöbbenés, amikor felfogtam, mit mondott a miniszterelnök, végül a kíváncsiság, hogy hangzott a beszéd pontosan.
A gyerekek mindebből semmit sem vettek észre, valami azonban elromlott. Férjemmel elhűlve tapadtunk a kis képernyőre. Pár perc után úgy döntöttem, nem érdekel, én most csakazértis a világ legcsodálatosabb gyerekeiben fogok gyönyörködni!
Nem jött össze. Indulatok kavarogtak bennem, és nem Orbán Viktorra voltam a legmérgesebb.
Elátkoztam a napot, amikor a zsebben hordozható Internet ötlete kipattant valakinek a fejéből. Tudom, hogy véleményem nem tükrözi a szerkesztőség véleményét, de szerintem a világ egyszerűen jobb hely volt okostelefonok nélkül. Nálunk csak a férjem rendelkezik okostelefonnal,
de ez az egyetlen készülék is óriási pusztításokat végez érzelmi életünkben.
Azelőtt ha nyaraltunk, akkor nyaraltunk
Azelőtt térképpel bárhova eltaláltunk, most itt a világvége, ha nincs hálózat. A következő sarokig sem találunk el, egy hosszabb úton pedig szívbajt kapok, amikor férjem vezetés közben a képernyőt igazgatja, és a GPS-szel pöröl, amiért a hosszabb úton hozott minket.
Azelőtt, ha nyaraltunk, akkor nyaraltunk: kisimultak a gyűrött idegszálak, megszűnt körülöttünk a külvilág.
Világégés, gazdasági összeomlás, háború nem kísértették napjainkat.
Azelőtt egy szép pillanat egy szép pillanat volt, amit megéltünk. Most meg kell állítani, vissza kell csinálni, hogy fotó készüljön róla. Idegeskedünk, mert a kép homályos, újból kell próbálkozni, beállítani,
mintha tényleg még ott lenne velünk a pillanat.
Családi és baráti kapcsolatok
Tágabb családi és baráti kapcsolataimban is bonyodalmat okoz az, hogy a másiknál mindig ott az okostelefon.
Nővéremmel egyetlen módon lehet beszélgetni: ha felhívom telefonon – ilyenkor kénytelen a füléhez tartani a készüléket. Ha élőben találkozunk, mindig a telefonját nyomkodja, én meg mellőzve érzem magam.
Barátnőimmel egy kávét nem lehet nyugodtan meginni. Az ízléses kávékölteményt muszáj négyféle szögből lefotózni, mielőtt belekortyolunk, és a pincért is meg kell kérni, hogy készítsen egy közös képet a csajcsapatról.
Hárompercenként akad valami fotóznivaló a beszélgetés során, és átlagosan ötpercenként pittyeg egy üzenet.
Ha szétnézek a tágabb környezetemben, a kép még lesújtóbb.
Azelőtt a csecsemővel gügyögtek a rokonok egy nagycsaládi ebédnél. Most az etetőszékre teszik a telefont, rajzfilmet néz, amíg a felnőttek nyugodtan megebédelnek.
Pár év múlva kétségbeesve keresnek pszichológust, amiért a szociális kommunikáció nem működik a gyereknél.
Azelőtt a gyermekorvosi rendelőbe mesekönyvekkel, játékfigurákkal érkeztek a szülők, a hosszabb utakon szóláncozott, énekelt, barchobázott a család. Ma egy szót sem kell már egymáshoz szólni a várakozás vagy utazás hosszú percei, órái alatt.
Azelőtt a kamasz srácok idétlenkedtek a parkban, lófráltak a városban. Ma ülnek egymás mellett és mindenki a saját telefonjába bújik.
Azelőtt a kamasz lányok három napig nonstop képesek voltak csacsogni egymással. Most, ha nincs készülék, nincs téma.
Nomofóbia – hallottatok már erről?
A különböző kutatások 13-79% közé teszik nomofóbiában szenvedők arányát. A No Mobile Phone phobia tulajdonképpen egyfajta függőség.
Az ember kórosan szorong attól, ha nincs nála telefon, fél, hogy valahol hálózat nélkül marad vagy lemerül a készüléke.
Súlyos esetben akár pániktünetek is felléphetnek, ha az ember rádöbben, alacsony az akkutöltöttség, vagy olyan helyre téved, ahol nincs elérhető hálózat.
Egy 2014-es kutatás szerint a főiskolás lányok átlagosan napi 10 órát töltenek a mobiltelefonjuk babrálásával, egy másik kutatás szerint az amerikaiak többsége képtelen 60 percnél tovább kibírni, hogy ne nézzen rá a telefonjára.
A telefonfüggőség korrelál az élő kapcsolatok leépülésével, ADHD-val (itt az oda-vissza hatás is érvényesül), szemészeti-, gerinc- és keringési problémákkal, alvászavarral.
Nomofóbia fóbiája
Én egy másfajta kórban szenvedek: nomofóbia-fóbiában. Szándékosan nincs okostelefonom,
biztos vagyok benne, hogy kórosan ráfüggenék én is a szerre, és a gyerekeim se kaptak (még) saját készüléket.
Számomra már az is túlzás, hogy a laptopomat legalább naponta kétszer megnyitom olyankor is, amikor a munkám ezt nem indokolná.
Tudatosan törekszem gépmentes napokra: ilyenkor a laptopot a szekrény mélyére süllyesztem, a gyerekekkel pedig értelmes elfoglaltságot próbálunk kitalálni. Az okostelefon – szerintem – azért rémesebb a számítógépnél, mert mindenhova visszük magunkkal.
Nemcsak otthon zombulunk bele a világháló adta örömökbe, hanem bárhol, bármikor.
Steve Jobs nem adott a gyerekei kezébe iPad-et, Bill Gates pedig 14 éves korig nem engedélyezte gyermekeinek az okostelefon használatát. Szakértők között egyetértés van abban, hogy a képernyő olyan, mint a drog, súlyos függőséghez vezethet. Alkoholt és drogot sem adunk kiskorú gyermekeink kezébe, így számomra teljesen érthetetlen, hogy kiskorú (értsd 18 év alatti) gyerek kezében mi keresnivalója lenne egy saját okostelefonnak?
Még mi, felnőttek is – akiknek volt off-line gyermekkoruk – könnyen függővé válunk, mit várunk hát egy fejlődésben lévő idegrendszertől?
Eleget ragoztam: alaptézisem, hogy alkohol, drog, okostelefon nem gyerek kezébe való. Ezek felnőttként mértékkel fogyasztható örömök.
Mégis döntenem kell most
Ezzel együtt itt vagyok a küszöbén, hogy a hetedik osztályba lépő nagylányom sirámainak engedve megvegyem neki azt a rohadt készüléket. Ő az egyetlen, akinek még az osztályból nincs okostelefonja. A nyomógombosat szégyelli, csak titokban hív fel rajta, amikor senki nem látja.
A többi szülő amúgy pont úgy érez, mint én: egy külső nyomásnak engedelmeskedve, saját meggyőződése ellenére vett készüléket a gyerekének.
No de mi lenne, ha mi szülők összefognánk, és azt mondanánk, hogy nem engedelmeskedünk? Ha csak egyetlen olyan gyerek is van a környezetünkben, aki képes 12-14 évesen ember a Földön-t meg fogócska-bújócskát játszani, regényekről csacsogni, parkban semmittevően lógni,
akkor már van kihez kapcsolódnia a mi gyerekünknek.
Az én problémám, hogy a környezetünkben az utolsó okostelefonmentes kortárs bástyája is elesett. Egyszerűen bárkit hívunk át, bárkihez viszem a gyerekemet, az idő nagyrészében képernyő előtt ülnek.
A csilivili-kacsalábonforgó-programcsináló lendületem viszont a nyári szünet nyolcadik hetében elfogyott.
Ellenállásom ezen a ponton már nem csupán felesleges, de kontraproduktív. Lánykámban túl mély indulatokat kelt, szerinte én homokba dugom a fejem, és nem akarom meglátni, neki mennyire rossz egyedüliként a barátnők között okostelefon nélkül vegetálni. Ha kortársakkal van, úgyis kütyüzni fog, ha itthon, akkor tök mindegy, hogy laptop vagy mobil.
Ezt a szélmalomharcot elbuktam.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!