Hogy mit csináltam az elmúlt hetekben? Általában a megtépázott idegrendszeremet próbáltam kifésülni, porba hullott agysejtjeimet összecsipegetni, felborzolt kedélyállapotomat simítgatni. Az életem az utóbbi időben inkább hasonlított egy felbőszített méhkasra, amint épp egy méhészborzot üldöz.
Én voltam a borz, és a méhek is egyben.
Volt itt minden mostanság, kérem szépen: költözés másik albérletbe (sokkal jobb, szebb és nagyobb, imádjuk). A pakolás alatt a szokásos idegösszeomlások, sírás és őrült kacaj felváltva: „nemférbe, túlnehéz, odacsípted, teleatököm”, ésatöbbi. A kamasz imád költözni egyébként. De pakolni azt nem szeret. Sehogy sem fér a fejébe, hogy az ágyon fekvés nem az a tevékenység, ami előremozdít egy A-ból B-be való áthurcolkodást.
Óriási, kerek szemekkel néz, és nem érti, miért tépem a hajam toporzékolva,
hogy „de holnap jön a teherautó, és addigra mindennek dobozban kell lennie, és te még semmit sem csináltál.” Majd pakolás közben a legkülönbözőbb helyszíneken bír elszundítani (mivel egész éjjel filmeket néz alvás helyett), hol egy babzsák-fotelon találom meg, hol a földön, a régi ágymatracán, de simán alszik költözés közben a dobozok tetején is.
Volt még bukás matekból
(na, nem nekem, én mindig átmentem egy vérszegény kettessel) nyolcadikban. Pedig a kamasz tanult. Na jó, ez túlzás, mert a tanév alatt egyáltalán nem és főleg nem matekot. Azt mondja az én Néma Leventém- semmire sem válaszol normálisan, óriási balhékat, förtelmes kínzásokat, kígyóelkobzást helyezek kilátásba, ha bárminemű összetett mondatot szeretnék kicsikarni belőle. Mozdulatokkal és grimaszokkal hajlandó csak kommunikálni.
Ha tehetné, GIF-ekkel csinálná ezt a való életben is…, szóval azt mondja, azért viselkedett úgy, hogy többször is szaktanári, osztályfőnöki, sőt egyszer még igazgatói megrovásban is részesült, mert „be kellett illeszkednie” az új osztályba (sajnos pont nyolcadikban kellett iskolát váltani egy kényszerű élet-kanyar miatt, soha többé nem csinálok ilyet, esküszöm.)
Ember annyit nem magyarázkodott a gyereke miatt, mint én.
Anyuka alatt nem nyílt meg annyiszor a föld szégyenében, mint ami nekem az utóbbi hónapokban kijutott. Irtó kínos volt exkuzálni magam egy olyan ember hülyeségei miatt, akit amúgy nagyon szeretek, de nyilvánvalóan az élettel össze nem egyeztethető a viselkedése, és amikor felhív reggel vásárlás közben az igazgatóhelyettes, hogy a gyerek már megint mit csinált (pedig akkor még csak 20 perce volt bent a suliban…), akkor mindenre gondolok, csak arra nem, hogy milyen csodálatos kamaszokkal élni.
Sokszor elméláztam az utóbbi időben, hogy lehet, hogy ez a gyerek tényleg menthetetlen, a rengeteg (kellemes hangulatú, baráti, vagy épp üvöltözős, ellenséges – volt mindenféle) beszélgetés dacára továbbra is egy marha, egy konok tulok, nincs mit tenni. A végén már olyanokat mondtam enerváltan a panaszkodó pedagógusoknak, hogy „hát igen, ez most egy ilyen időszak, sajnálom, valahogy éljék túl ezt a tanévet, könyörgöm bírjuk ki,
magam is igyekszem nem megőrülni, csináljuk együtt, persze, én is alig bírom elviselni,
nem fogadná inkább örökbe a tanárnő, vagy mondjuk engem, szívesen odaköltöznék magához, nem eszem sokat, és meghúzom magam egy csöndes kis sarokban…”
És hogy mi minden derült ki a kamasz számára az elmúlt év kudarcaiból és egymásra halmozott hibáiból? Lássuk:
- valahogy csak lesz.
- ami nem megy, azt el kell engedni. Ilyen a matek is.
- aludjunk egy jót, addig a problémák maguktól megoldódnak.
- anyánk megoldja helyettünk.
- anyánk mindent megold.
- ha tele a bendő, minden oké.
- matek…? Az mi?
Kérem, vegye fel velem a kapcsolatot az, aki vad, makacs, konok, büdös rinocéroszokat nevel és ért is a nyelvükön, van itt nálam még egy, szívesen a csordához csapnám.
Oszd meg a véleményed velünk!