Időnként szörnyen viselkedek
A kegyelmi botránynak – legyen bármennyire dühítő és szomorú – egy pozitív hozadéka mindenképp van: ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem működik.
A kegyelmi botránynak – legyen bármennyire dühítő és szomorú – egy pozitív hozadéka mindenképp van: ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem működik.
Lépten-nyomon belebotlok az UNICEF „Ne nézz félre!” kampányába, ami arra buzdít, hogy iskolai (vagy egyéb) bántalmazás észlelésekor ne maradjunk néma szemlélők.
Ha az a típus lennék, akinek egy falat se megy le a torkán a szorongástól, akkor tulajdonképpen nem bánnám, hogy még csak az első gyerekem középiskolai központi felvételijén vagyunk túl.
- Ha 2 munkás 2 nap alatt 2 gödröt ás ki, akkor 4 munkás 4 nap alatt hány gödröt tud kiásni? - Mi van? Nem figyeltem… - Elmondom még egyszer.
Mostanában igen sokat tűnődőm azon, vajon ki volt az a szadista őrült, aki kitalálta, hogy gyermekeinket az ivarérés éveiben tegyük ki életük első meghatározó teljesítményhelyzetének, a középiskolai felvételinek?
Elindult a tanév. Nélkülem. Csaknem 10 év után kiléptem a közoktatásból.
„Ebben a gyerekben nincs semmi tekintélytisztelet!” A kamaszt nevelő szülők egyik legégetőbb problémáját idéztem.
Parentifikáció alatt azt értjük, amikor a családon belüli szerepek felborulnak, s a gyermek szülői szerepbe kerül vagy kényszerül. Normális esetben egészséges alá-fölérendeltségi viszony áll fenn szülők és gyermek között.
Tengerpart, naplemente. Gyermekeim hangosan kacagva ugrálnak a mólóról a vízbe, férjemmel, kéz a kézben, egy fa hűs árnyékából gyönyörködünk bennük.
Mélyen belém ivódott a tavalyi nyár, amikor egy-egy valamirevaló nap után sírva (üvöltve, fenyegetőzve, csapkodva) könyörgök a gyereknek (eredménytelenül), hogy írjon legalább egyetlen mondatot a napról, hogy aztán augusztus utolsó