Valahogy egyértelmű volt, hogy külföldön fog tanulni

Nyár közepén Imola írását olvashattátok, ahogy „felkészíti” magát arra, hogy a fia Londonba költözik…Most pedig Péter, állandó olvasószerzőnk írását olvashatjátok hasonló témában, csak teljesen más megközelítésből.

Azt gondolom, úgy illő, hogy „reagálok” Imola cikkére. Ha már ő sem volt rest leírni a belőle előtörő érzéseit.

Meg azért is írok, mert nálunk valahogy egészen máshogy zajlik ugyanaz…

Mondjuk Hollandia nem Anglia, már csak a távolság miatt sem. Mi meg tudtuk oldani, hogy néhány héttel ezelőtt kirepültem a fiammal Rotterdamba, átvenni a szálláskulcsot (amúgy július 20-tól fizetjük a szállását… sajnos..), megnézni a lakást, a környéket, az egyetemet.

Így azért sokkal könnyebb, hiszen láttam, láttuk a helyet, ahol a következő éveket tölteni fogja.

Most meg már gólyatáborba repült, természetesen egyedül. Naponta beszélünk telefonon, néha messengeren ír. És nagyon élvezi. Látjuk, halljuk. És ez jó. Megnyugtató. Persze még nem végleges a költözése, az majd jövő héten lesz.

De már bevásárol, főz, ismerkedik a lakótársakkal, biciklizik a városban, és próbálja beosztani a pénzét.

Valahogy egyértelmű volt, hogy külföldön fog tanulni.

És talán utána élni, dolgozni, családot alapítani sem itthon fog. Erről írtam már többször is, ITT és ITT.
Tizenöt évesen már külföldi cégek külföldi állásajánlatait nézegette. Másfél évet készült az extra nyelvvizsgára, amit idén januárban csinált meg.

Ő is, mi is azt éreztük, hogy szűk neki ez az ország. Szárnyalni akar, hát el kell engedni.

Megkereste magának az egyetemet, a szakot, a szállást, a bankkártyát, a barátokat. Féltjük, drukkolunk neki, és őrülten büszkék vagyunk. Magunkban. Persze hiányozni fog, ahogy már most is hiányzik. Ha otthon volt (mostanában egyre kevesebbet…), akkor jó értelemben „belakta” a házat.

Ötleteket sorolt, sztorikat haverokról, zenéket és filmeket mutatott nekünk. Néha meg bevonult a szobájába és weboldal-programozást tanult a netről.

Most valahogy könnyűnek tűnik az elengedés. Hiszen évek óta tudjuk, hogy ez lesz.

Ő is készül rá, megtanulta megfőzni a kedvenc kajáit, és egyre inkább hagytuk élni és szervezni az életét, egyedül. De azért furcsa lesz, ez biztos. A tesó még itt marad, de az már más lesz. Most úgy érezzük magunkat, mint a gólyaszülők, amikor a repülésre (talán) kész fiókát nézik, ahogy toporog a fészek szélén.

Nézik, talán bíztatják, de tudják, hogy eljön a pillanat, amikor felemeli a szárnyát, összeszedi a bátorságát, megvárja a jó szelet, aztán kitárt szárnyakkal felemelkedik.

Elindul az útjára, ahogy sokan mások. És a szülők csak nézik, jóleső érzéssel.

Mert bízunk benne, és bíznunk kell magunkban. Hogy mi megtettünk mindent, hogy repülhessen.

Megtanítottunk neki sok-sok mindent, de az érzést, ahogy a szél alákap és felemeli, azt neki kell megéreznie. Neki kell készen állnia az útra. Neki indul az igazi szárnyalás, nekünk marad az aggódás. És reméljük, hogy büszkén fogjuk majd nézni, ahogy ott messze egyre feljebb emelkedik.

Fotó:pexels.com