18.

Most, hogy az egyik gyerek tegnapról mára 18 éves lett, bátran oszthatom az észt, hogy akinek még kamasz a gyereke az mit – hogyan tegyen ahhoz, hogy amikor eljön a nagy nap nyugodtan hátradőlhessen és csillogó szemekkel, távolról figyelje az új felnőttet a családban. Szücs Szilvi írása.

Még sosem volt 18 éves fiam. Ez mondjuk már épp elég para.

Mert az érzem, hogy ez a felnőttes élet itt hirtelen, papíron pont az ellenkezőjét váltja ki belőlem, mint amire számítottam. Az egyértelmű, hogy mostantól nem kell megkérnem arra, hogy pakoljon el maga után, meg vigye ki a negyven napos maradékot a szobából, hiszen egy felnőtt tud viselkedni. Az viszont egyáltalán nem egyértelmű, hogy biztos legyek abban:

elég jó szülőként, elég jó felnőtt lett – e belőle.

Elég jól csináltuk -e közösen az apjával, majd egyedül a finisben ezt az egész „nevelés” témát? Hol van az én igazoló papírom, hogy elég jó anya vagyok?

Sehol.

Amióta megy az oldal sokkal több olyan tematikájú cikket olvasok, jobban ki vagyok hegyezve olyan szituációkra, amely a szülő – gyerek kapcsolatokat tárgyalja. Ez természetes. Rengeteg közhely van és mégtöbb jótanács, amivel tele a padlás.

Mert ott és akkor baromi nehéz jól csinálni,

olyat mondani, szépen kérni, következetesnek lenni, visszamenni, elvenni, kitalálni és emellett jó fejnek lenni, amit ugyebár mi is mindig hangsúlyozunk.

Nincsenek csodák, és nincsenek kőbevésett gondolatok.

Visszagondolva azt látom, hogy írtó gyorsan lepereg a gyerekkor, még akkor is, ha vannak olyan pillanatok amelyek végtelen lassúnak és megoldhatatlannak tűnnek.

Amikor azt érzed, hogy na, baszki erre nem számítottam, ezt nekem nem mondta senki!

Elmesélek egy példát. Furcsa párhuzamot érzek például két nagyon távoli szituáció között: amikor megszületett és pár hét után rájöttem, hogy ez a gyerek itt nagyjából tőlem függ. Ha nem adok neki enni, éhenhal. Kis túlzással persze, de valahogy erre az érzésre nagyon emlékszem. Nehéz szavakba önteni.

De erre nem számítottam.

Ugyanezt éreztem akkor is, amikor 16 évesen hajnalban jött haza és minden körülmény teljesen ismeretlen, idegen és félelmetkeltő volt bennem. Ugyanaz az érzés 15 év különbséggel. Vagy amikor beérte a szívem az eszemet és elfogadtam azt, hogy tök egyedül kell minden kérdésben döntenem a gyerekekkel kapcsolatban.

Hogy erre nem számítottam.

Mégis visszagondolva (úgy, hogy természetesen a mai nap után is minden ugyanúgy halad a maga útján, hiszen 18, de pont ugyanúgy néz ki, mint egy nappal ezelőtt) négy szó jut eszembe ha mégis kell valami anyaparásat mondanom nektek. Nem mellesleg ez a négy szó igaz minden kapcsolatunkra olyan emberekkel akiket szeretünk és viszontszeretnek.

Legyél a kamasszal minden körülmények között őszinte, próbálj meg az esetek többségében türelmes lenni, tanulj meg jófejnek lenni és szívedből szeresd! Ha a négyből kettő jól megy, óriási előnyöd van és rengeteget adsz ezzel a kamasznak.

Gyurkó Szilvit (Hintalovon) sokszor idézzük az anyaparán, legyen most újra ő a végszó, közvetlenül a felnőttkor kapujában. Egy mondatban minden, amit a 18. szülinap előtt (az én tapasztalatom szerint kb. 10 – 12 éves korig) valahogy el kell „juttasd” a kamasz felé :

„Valójában az egyik legnagyobb küzdelme a gyerekkornak és a fiatal felnőttkornak (sőt, sokszor az egész életnek), hogy mennyire vagyok képes látni önmagamat, mennyire vagyok tisztában a saját érzéseimmel, hogyan tudom azokat kifejezni, kommunikálni, az érdekeimet, szükségleteimet érvényesíteni, és a többi emberét is respektálni… az érzelmi intelligencia kérdéséről beszélünk, meg persze az elfogadásról.”

Update: azóta már 20 éves lett és elköltözött. Éli a felnőttes életét, jön, megy, megint jön, ölel, kérdez, neheztel, legyint, vállat von,  pénzt keres, de minden ugyanúgy érvényes, mint két évvel ezelőtt.

Fotó:pexels.com