Jó volt megélni az egységet és az összetartást

Optimális esetben, mikor ezeket a sorokat gépelem, akkor valahol Debrecen környékén túráznék egy osztállyal. Május az érettségik időszaka, és ilyenkor mindig az osztályfőnökök és helyetteseik útra kelnek, hogy elvigyék a diákjaikat tanulmányi kirándulásra az ország valamelyik szegletébe. Talán ez a legizgalmasabb időszak az osztály szociális életében, hiszen 2-3 együtt töltött nap és éjszaka sokat dob egy osztály szerkezetén. Tóth László az Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium magyartanárának írása.

Hétfőn mindig együtt izgulok a magyaros érettségire utazókkal, azt lamentálva, hogy vajon idén mit dob a tételkiötlő bizottság.

Aztán a vonaton, buszon nyomkodom a telefont, szállingóznak a hírek, majd utána az üzenetek, kinek hogy sikerült, ki mit érez. Néha megnyugszom, hogy huhh, ezt rendesen megtanítottam, aztán jönnek a kételyek is, hogy ajajj, erre nem szántunk elég időt. Persze a végére mindig megnyugszom, és higgadt fejjel látom az egész szituációt.

Stresszes időszak ez tanárnak, diáknak egyaránt.

Számomra egyértelmű volt, hogy ha lesz érettségi, akkor eljövök felügyelni.

Több okom is volt erre. Egyrészt életkoromból fakadóan ezzel tudtam szolidarítani az idősebb kollégák felé, hogy nekik ne kelljen jönni. Másrészt a diákok felé is.

Nálunk mindenki továbbtanul, és tudom azt, hogy a 9-10-es év végi jegyek nem mindenkinek voltak olyanok, amik biztos bejutást garantáltak volna az egyetemre.

Ez azt jelenti, hogy sokan szerettek volna érettségi vizsgát tenni. Ez a két ok pedig bőven elég volt számomra, hogy minden ellenállás ellenére eljöjjek felügyelni. Pedig érzelmi ráhatás, sőt néha zsarolás volt bőven.

Néha már úgy érezte magát az ember, hogy bűnös, ha egyetért ezzel a vizsgával.

Én megpróbáltam az előzőekben leírt két szempontra fókuszálni.

OLVASTAD MÁR? Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Az idei május első hete nagyon más.

Eleve nem utaztunk kirándulni, pedig a hat hetes karantén után már nagyon rágják a fülem az osztályomban, hogy induljunk már el valamerre. Nem lehet. Csalódottak, szomorúak, beletörődtek. Másrészt a hipószagú, kihalt iskolát átjárja a huzat. Minden ablak nyitva, szinte már érezni a májusi hideg szelet.

Régen jártam erre, március 13-án…Minden úgy van, ahogy akkor hagytuk, hiszen mi sem tudtuk, hogy nem kell többet jönni.

Csend van, kihaltság. Az én feladatom, hogy a kapuban üdvözöljem a maturandusokat, és egyrészt vigyázzak, hogy ne tömörüljenek, másrészt fertőtlenítsék kezeiket, és húzzák alaposan a szájukra a maszkot. Segítségemre vannak még ketten a Kormányhivataltól.

Mesélünk történeteket, ki hogyan és hol vészeli át a karantént. Milyen a hangulat az iskolában.

Apropó hangulat.

Valamiért idén nagyon jó hangulatú szalagavatónk volt. Meghitt, nyugodt, megható, elegáns. Ezt már akkor megfogalmaztam ott magamnak. Akkor még nem tudtam, hogy ez egyben ballagás, bolondballagás és szerenád is. Mert hogy akkor utána nem sokkal vége lett.

Hiányban.

Hiszen sokan pénteken úgy ülték végig az óráikat, mint bármelyik másik pénteket. Nem biztos, hogy minden tanárra figyeltek, vagy megfelelő volt az órai magatartásuk. Sokakban azóta kis bűntudat is van. „Az utolsó angolórám volt, és én képes voltam mobilozni…”

Szóval most újra kinyitott az iskola. Másfél méter, maszk, hipó. Sehol a ballagási orgona illata, ahogy szokott minket fogadni. Aztán tódulnak be a matematika érettségire érkezők. Csak a szemükön látom, hogy mosolyognak. Van, aki még a kesztyűjét is fertőtleníti. Biztosra akar menni.

Sokak megkönnyebbültek most. Egy újabb halasztás idegőrlő lett volna, hiszen készültek, és a bizonytalanságnál nincs rosszabb.

Bár igaz, hogy a járvány plusz stresszfaktor, mi, tanárok a magunk részéről mindent megtettünk, hogy a lehető legkevesebbet érezzenek ebből. Mosolyogtunk, kedvesen biztattunk. És azt láttuk, hogy a diákok is tudatosak. Vigyáznak egymásra és magukra.

Jó volt megélni az egységet és az összetartást.

Nehéz volt nem kezet fogni, maszk nélkül, mosolyogva biztatni. Néhány elmaradt búcsúszó így is jutott. Sovány vigaszként.

Mert bár akarunk majd valahogy ballagást pótolni, de az nyilván eső után köpönyeg.

„Lesz majd legalább mit mesélni az unokáknak…’ – mondta az egyik távozó végzős. Csak így tudtam sok sikert kívánni neki az egyetemre. Maszkon át, halkan. Remélem, ezek a napok is utólag megszépülnek, és büszkén mesélik majd, hogy félelmet legyőzve, bátran és sikeresen leérettségiztek.

Sajnos a nagy csillogás elmaradt. Sem ünnepélyesnek, sem nagy életeseménynek nem nevezhető az idei érettségi. Kiöltözni sem kellett, iskola után nem lehetett megölelni a másikat, és elmenni a közeli kávézóba beülni.