A Visszatérés Epipóba című film fontos film. Nem jó film, de nagyon fontos film. Arról szól, hogy egy tanár budapesti értelmiségi családok gyerekeinek- akik az ELTE Trefort Ágoston Gimnáziumba jártak- hosszú éveken keresztül szervezett táborokat, ahol verbálisan és szexuálisan is bántalmazta őket. Egész pontosan csak a fiatal fiúkat szexuálisan, a lányokat „csak” verbálisan. Sokan, sokféle kritikát írtak, az egyik legjobbat ITT olvashatjátok. De nekem valami egészen más miatt kell most írnom erről a filmről. Szücs Szilvi írása.
Számomra a legfontosabb szereplők a rendező szülei
Oláh Judit rendezője és főszereplője is egyben a filmnek. Ő is ott volt Szendrőn, ő is „lakója” volt Epipónak a képzeletbeli világnak, ahol mindenkinek külön neve volt (neki a Közepes név jutott), mindenki a közösség része volt, mindenkinek volt feladata és mindenki vágyott az elismerésre a nagyfőnöktől: Sipos Páltól. Aki magyartanárként dolgozott a gimiben, mindenki szerette és elismerte, várólistán lehetett bekerülni a táboraiba, amely minden nyáron három hétig tartott.
Judit végignarrálja a filmjét és kommentálja az édesapja által készített videókat, ahol élőben látjuk hogyan működött a tábor. Emellett a Sipos által készített videókat is megszerezve, közeliket is látunk a szereplőkről, akik értelemszerűen nem gyerekszínészek, hanem mára 45-50 éves felnőttek. Sokakat felismertem, ezáltal még inkább közelebb kerültem az egész történethez.
És itt jött számomra a legfontosabb kérdés, amit még a film megjelenése előtt, az öt éve olvasható leleplező 444-es cikk után is feltettem magamnak, de egészen mostanáig nem volt rá válasz:
mit mondtak a szülők?
Mit mondtak arra amikor az egyik gyerek piros vészjelet küldött a táborból, hogy azonnal vigyék haza?
Mit mondtak arra, ha valamelyik gyerek hazaérve arról beszélt, hogy a Sipos furán viselkedett?
Mit mondtak arra, ha a gyerek (6 éves kor volt a korhatár) teljesen megváltozott a tábor után?
A film választ adott ezekre a kérdéseimre.
Az egyik legerősebb része a filmnek, amikor a rendező a szüleit kérdezi erről. Külön-külön leül az apjával és az anyjával és beszélteti őket, harmincöt év távlatából…
Hány és hány gyerek van, aki már felnőtt és soha nem kérdezte meg a szüleit arról, hogy miért nem szóltak, mit láttak, tényleg nem sejtették, komolyan nem figyeltek?
Mivel Oláh Judit apja ismerte a tanárt, ezért megkérdezi tőle a lánya, hogy ha most találkozna vele, akkor mit kérdezne tőle. Az apa őszintén bevallja, hogy ha lennének is kérdései- például olyanok, hogy érezte-e a felelősséget vagy érzi-e most ennyi idő után Sipos azt, hogy vétkezett, vagy azt, hogy tényleg nem érezte, hogy hol vannak a határai- valószínűleg
képtelen lenne neki feltenni…
Emellett mintha magának beszélne, próbál visszaemlékezni és kétségtelenül iszonyú nehéz lehet, hogy 70 éves kor körül kell rádöbbenie, hogy a volt ismerőse (Sipos) egy vállalhatatlan ember és a lánya pedig szenvedő alanya volt ennek az egész történetnek.
Ami számomra igazán fontos, az a rendező anyukájával történt beszélgetés ami egy strandon történik úgy, hogy mindketten napszemüvegben napoznak. Ennek azért van jelentősége, mert pont
egy ilyen beszélgetést úgy képzel el az ember, hogy egymás szemébe nézünk.
Az anya elmondja, hogy soha nem volt híve a vattába csomagolt gyereknevelésnek, ergo szerinte teher alatt nő a pálma. (Nyilván nem a konkrét esetre gondol, hiszen arról nem volt tudomása ez egyértelműen kiderül.)
„Amilyen játékokat csináltatok ott, abban helyes, jó és ügyes voltál. Nem panaszkodtál. Valamiért ezt magadba tartottad. (…) Olyan jó kis történeteid voltak, az is lehet, hogy nem hittem volna el neked. Lehet, hogy attól tartottál, hogy nem hiszi el senki.” -mondja becsukott szemmel a napba nézve.
Itt megállítottam a filmet
És itt szeretném ezt az írást is egy kicsit megállítani azzal, hogy elsőnek mindig a gyereknek kell hinni. Tök mindegy, hogy mekkora hülyeség, hihetetlen történet, elképzelhetetlen állítás. Mindegy. Ha ő küld egy piros jelet felénk, akkor azt komolyan kell venni. Ugyanis ha kiderül később – mert utánajártál-, hogy nem igaz, vagy nem úgy igaz, akkor is egy dologra emlékszik: hogy az anyám vagy az apám mellém állt. Hogy hitt nekem. Hogy őszintén érdeklődött felőlem.
Hogy nem csak mondogatta mindenkinek, hogy mennyire szeret, hanem tényleg úgy éreztem. Hány olyan felnőtt gyerek él most, aki ha készítene egy filmet akkor a szüleivel való beszélgetésben pontosan ide jutnának?
Nem arra gondolok, hogy mindenkivel hasonló dolog történt a nyári táborozása alkalmával, még csak arra sem, hogy mindenről tudni kell. Hanem arra, hogy ebben a kérdésben nincsenek evidenciák csak a tapasztalás van.
Az, hogy elég jó szülő vagy -e, azaz, hogy odafigyelsz rá, érzékeny vagy – e a vele való dolgokra, a saját szükségleteidet hátra tudod-e tenni és amikor kell elő tudod-e venni és nem utólag rázúdítani, hogy te érte éltél és tessék semmi hála nincs…
Az anya mondanivalójában benne volt, hogy ez ami történt azért is elképesztő számára, mert ezeknek a gyerekeknek a szülei jól menő ügyvédek, mérnökök, orvosok voltak. Hogy ők biztosak voltak benne, hogy ez nem történhet meg velük.
A sipos jelenség itt van velünk és itt is marad
Az, hogy egy ember akiről senki nem gondolta volna, hogy… Akire mindenki felnézett, aki úgy csavarta el a szülők és a gyerekek fejét, ahogy neki éppen passzolt. Aki egy igazi angyalszárnyú ragadozó volt. Akinek bizony a mai napig vannak áldozatai és az áldozatoknak hozzátartozói. Sőt-ahogy a filmből kiderül- vannak szimpla szereplők, akik bár résztvevők, mégsem tudnak semmit. Egészen addig, amíg valaki 35 év után elmeséli nekik.
Aztán Miska-aki a film másik főszereplője, akinek az édesapja volt az, aki annakidején hitt a fiának és „kirúgatta” Sipost- amikor azt mondja a film végén, hogy az igazság mindig kiderül, akkor nekem ott volt a katarzis. Mert én is ezt gondolom minden esetben: hogy az igazság mindig kiderül.
Fotó: pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!