Nem a fiatalok miatt buktunk meg ezen a vizsgán

Köszönöm, jól vagyok. A kórházban kevesebb a munka, a szabadban több a napsütés, lett egy evezőpadon, és rájöttem, hogy a konzumkényszerem online formában is kielégíthető. Bár várnak a teraszok, de eszembe se jut felemelni a fenekemet a kanapéról, amikor itthon is lehet kocsmázni a számítógép előtt. De a bezártságban a legjobb mégis csak az volt a legjobb, hogy a négy kölyköm itthon kocolt, és nem kellett aggódnom amiatt, hogy elüti őket a villamos, beléjük csap a villám, vagy bekapja őket egy farkas. Salát Luca írása.

Jó hírek

Akad néhány aggasztó jel, de alapvetően ez nem volt egy lélektanilag megtorpant állapot. A gyerekeimmel olyan elviselhetetlenül  sok időt töltöttem együtt, hogy az énképem spontán módon kezdett el közeledni a realitáshoz. Tőlük tudom, hogy négy diplomával snapchat filtereken röhögni szánalmas, de ennél sokkal nagyobb baj, hogy literálisanszívtelen állat vagyok.

Szerintük a covid osztály borzalmait egyetlen empatikus ember sem tudná elviselni, ebből pedig az következik, hogy érzéketlen pszichopata vagyok.

Építő kritikáik mellett szókincsem csiszolására is maradt energiájuk. Míg egy éve alig értettem őket, ma már árnyalatnyi különbségeket is simán értelmezek.

Például tudom, hogy amikor taka van,

akkor egyedül kell kimennem a boltba (de nagyon gyorsan, mert éhesek/idegesítem őket),

ha pedig zsa,

akkor ők is jönnek (mert én még ahhoz is cringe vagyok, hogy normális kajákat hozzak).

Egyéb jó hír is akad bőven. Talán a legmenőbb ezek közül az, hogy már nem horkolok annyira, mint régen. Nyilván nem a pasimtól, hanem a kamaszlányaimtól tudom, akiken annyira elhatalmasodott a  szorongás, hogy  visszaköltöztek az ágyamba, és éjszakánként úgy szorítanak magukhoz, hogy esélyem sincs a mély, röfögő alvásra.

Ijesztő dolgok

Történnek azonban ijesztő dolgok is. Az egyik fiam például ismerősnek jelölt a fészbukkon. Sokat tipródtam, vajon elfogadhatom-e ezt a nagyvonalú gesztust.

Mert tudom, hogy anyai ismerettség nélkül is nehéz neki.

Bár hétfőtől a két kisebbnek iskola, de ettől még semmi sem a régi. Hiányoznak a megszokott keretek, a néha terhes, de mégiscsak biztonságot adó hétköznapok, különórák, a korcsolya és az edzőterem, és persze a barátok, titkos szerelmek, bonyolult kapcsolati szövevények.

Helyette bekötözött az életükbe egy hülye anya, aki lestrapáltan esik esténként haza a munkából, és a legösszetettebb mozdulatsor, amit kivitelezni tud, az a borosüveg kinyitása.

Ennél lehangolóbbak már csak a hétvégék, amikor otthon terpeszkedve a fejébe veszi, hogy szabadidejét az anya-gyerek kapcsolat elmélyítésének szenteli.

A fejlődéslélektani fejreállás

A gyerekeim egy év alatt egy rakás olyan kompetenciát csiszolgattak fényesre, ami ellen most életkorilag lázadniuk kellene. Ki látott már olyan kamaszt, aki vacsorát főz, szülői baszkurálás nélkül tanul, együtt írja a dolgozatot a tesóval, kitereget, háziállatokat pesztrál, a rendetlen anyja után pakol?

Én látok ilyet, majdnem minden nap. Négyet is.

Ami nekem tök jó, az nekik egy fejlődéslélektani fejreállás. Itthon ülnek, ahelyett, hogy

lázadnának, leválnának, feszegetnék a határaikat, faképnél hagynának, a nagyvilágban idiótábbnál idiótább szociális szerepeket próbálgatnának.

Megszeppenten és zavarodottan alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez. Nem értik, mi történik körülöttük. Csak azt látják, hogy az amúgy hivatalból pökhendi és magabiztos felnőttek sem értik. Rettegnek, hogy sose kapják vissza a régi életüket. Hogy sose fogja a darabjaira hullott felnőtt világ számukra azokat a kereteket biztosítani, amiket ők boldogan rugdoshatnának szét.

Nézem a sajátjaimat, meg a fiatal klienseimet, és a szívem szakad értük.

Szomorú bölcsesség villan a tekintetükben, néha azt gondolom, ők jobban értik, mint mi felnőttek, hogy a mostani szabályok véresen komolyak, ezeket nem ér feszegetni, mert már így is plafonig ér a szar.

Kinyitottak a teraszok és sápitozunk, hogy a felelőtlen fiatalok ellepték a szórakozóhelyeket. Rájuk kenjük az egészet, ahelyett, hogy tükörbe néznénk.

Nem a fiatalok miatt buktunk meg ezen a vizsgán

Mert nekünk, felnőtt felelősségteljes embereknek mindig van indokunk, miért nem vagyunk fegyelmezettek. Csak egy pillanatra szaladunk le a gyógyszertárba fertőzötten, a plázába muszáj elmenni, mert a gyerek kinőtte a nadrágot, üzleti út címszó alatt jár a kikapcsolódás a barátainkkal, a családi összejövetel pedig tök biztonságos, hiszen maszkban vagyunk, csak a kajáláshoz vesszük le, de akkor meg nyilván nem fertőzünk.

Nem, ezt a világjárványt nem a fiatalok miatt buktuk be. Hanem saját felelőtlenségünk miatt.

A gyerekeim itthon ülnek, mint annyi más fiatal. Fegyelmezetten, egymást támogatva. A ping-pong asztal körül rohangálva versenyeznek, ki tud a legügyesebben egyedül forgózni. Azon tanakodnak, hogyan debelhetnek a T-rexek a rövid mancsaikkal. 5000 darabos puzzle-t raknak ki.

A macskákkal fára másznak. Közös rajzot készítenek a születésnapomra. Minden nap küldenek nekem egy fényképet, és figyelmeztetnek, hogy én is küldjek nekik, mert egyébként megszakad a széria.

Nevetnek és engem is megnevettetnek. Nap, mint nap megmutatják, hogy ebben a nehéz helyzetben miként lehet megőrizni az életszeretetünket.

És amikor elvesztik néha a fejüket, sírnak, toporzékolnak, ronda jelzőkkel illetnek, nem tudok haragudni rájuk.

Több mint egy év elveszett a kamaszkorukból.

Ezt soha nem fogják visszakapni.

Ők pedig nem panaszkodnak, hanem bevállalják, hogy ennek ellenére igyekeznek normális felnőttekké válni.

Ha rájuk nézek, elönti a szívemet a hála. S ha engednék, most nagyon megölelgetném őket…

Ha az utóbbi hetekben már pattanásig feszült a helyzet otthon, akkor kérjünk szakember segítségét, a mediáció pont az ilyen konfliktusokra megoldást jelenthet. Ne úgy érjen véget ez a pár hetes iskolai időszak és induljon a nyár, hogy “ősellenségek” vagytok.  Szücs Szilvi mediátor jelenleg online, de május végétől offline is vár benneteket!