Minden reggel 6-kor fölkelek, és megteszek minden szükséges lépést ahhoz, hogy 8 órakor a munkahelyemen megjelenjek, és a rám bízott feladatot legjobb tudásom szerint elvégezzem. Így van ezzel körülöttem mindenki a korosztályomból. Ki több, ki kevesebb lelkesedéssel, de végezzük a munkánkat. Salát Janka írása.
Mégis, nagyon sokan azon aggódnak, mi lesz a gyermekeikkel? Nincs bennük semmiféle kötelességtudat, semmivel nem lehet őket rávenni arra, hogy tanuljanak. Ha így folytatják, a híd alatt kötnek ki – hacsak mi, szülők, nem verjük beléjük a tudást, pontosabban a tudásvágyat!
Vajon a mi szüleink is ennyire aggódtak?
Mi is ennyire tojtunk a kötelességeinkre tizenévesen?
Jómagam úgy emlékszem vissza, hogy világéletemben kitűnő tanuló voltam. A nemrégiben megkerült ötödik osztályos ellenőrzőm azonban kiábrándító:
kettesekkel, hármasokkal van tele.
Ha az én ötödikes gyerekem lenne most olyan rossz tanuló, mint anno én voltam, biztos, hogy nagyon szoronganék a jövője miatt.
A szüleim mennyei békével nézték, ahogy sodródom a végveszély felé. Semmi, de semmi emlékem nincs arról, hogy egyszer is rám szóltak volna, hogy üljek le tanulni. Soha. Felsőbb évfolyamokon azonban kialakult bennem egy igény, hogy a legjobbak közé kerüljek. Mivel ekkor kerültem külföldre, angol nyelvű iskolába, apukám időnként leült velem angolt tanulni.
A tökéletesség iránti vágyam ilyenkor, és csak ilyenkor semmivé foszlott: rendre belealudtam. Minden egyéb helyzetben kihoztam magamból a maximumot.
Más azonban más utat járt be
Az általam (szégyellem) kissé lesajnált rossz tanuló gimnáziumi osztálytársaim ma szinte egytől egyig sikeres karriert futottak be: az üzleti életben, a médiában vagy tudományban találkozom a nevükkel.
A konklúzió (amit Vekerdy már oly rég megírt): tökmindegy, milyen jegyeket szerzel a közoktatásban,
az életben való sikeresség valahogy nem ezen múlik.
Miért csináljuk ezt?
Miért félünk mégis annyira, hogy gyermekünk a töri kettessel egy életre elvágja magát minden földi jótól?
Miért ülünk órákat mellette, kérdezzük ki a leckét, csekkoljuk ötpercenként, hogy tanul-e?
Miért nem hisszük el, hogy ő is – hozzánk hasonlóan – meg fogja találni a boldoguláshoz vezető utat?
Tettem egy nagy fogadalmat: megbízom a gyerekeim belső iránytűjében. Baromi nehéz, és nem esküszöm meg rá, hogy örökké bírni fogom! Nem biztos, hogy saját maximalista árnyékomat képes leszek átlépni akkor, amikor a középiskolai felvételi a tét.
Roppant bosszantó azt látni, hogy az ő kvalitásaival 5 perc energiabefektetéssel csillagos kitűnőre állhatna minden tantárgyból. Most azonban még élvezem az eredmények fölötti görcsölés elengedését.
„Kettes lett a dolgozatod?”
„Írsz javítót? Nem. Oké, ahogy gondolod.” – nemzeti hősnek éreztem magam, ahogy ezt kimondtam, és a témát hősiesen le is zártam.
Csak az éj leple alatt a párnámba suttogtam bele, hogy „na, lécci-lécci, kérlek, írd meg a javítót, vesztenivalód nincs, ne legyél már ilyen igénytelen, fél óra alatt megtanulod stb.!”
Már meglegyintette őket a kamaszkor szele, és bizony be-becsúszik egy-egy rossz jegy. Felteszem magamnak a kérdést? Ez baj? Mi történik, ha a lombkoronaszint jellemzéséből csak hármasra tud lefelelni?
Valljuk meg, az oktatás értékelési rendszere gondoskodik róla, hogy a gyerekekből mielőbb kiölje a belső motivációt. Szociálpszichológiai kísérletek igazolják, hogy ha érdekes feladatokat adunk fiataloknak, akkor azt örömmel elvégzik.
Ha azonban a végén emiatt jutalmat kapnak, akkor egy idő után – a jutalom elmaradása esetén – a motiváció meredeken zuhan. Az a csoport, aki nem kapott jutalmat a feladatok megoldásáért, továbbra is örömmel végezte a feladatot. Az osztályozás tökéletes példája annak, hogyan tegyük kíváncsi gyerekünket külső kontrollossá.
Ráadásul, az a gyerek is hamar elveszíti a kedvét, aki az ötösért bármire képes. Ha három ötös érdemjegy után egyetlen egyszer becsúszik egy kettes, akkor a jelenlegi szabályok szerint (4,71 fölött adható csak meg félévkor, év végén az ötös) 7 db 5-öst kell ahhoz szereznie, hogy félévkor megkapja a jobb jegyet. Felső tagozatban a gyerek már felméri, hogy 7 ötöst két hónap alatt nem tud összeszedni.
Onnantól kezdve, ha a kíváncsiság nem hajtja, csak a jó jegy, garantáltan bele fog szarni az egész tantárgyba. Minek fáradozzon?
Lányom úgy döntött, idén megelégszik a hármassal természetismeretből. Nem érdeklik a lombkoronaszint lakói. Tegnap este azonban izgatott bújt mellém:
„Anya, ha egy űrlény, akinek a bolygója más sebességgel kering a saját napja körül, illetve más sebességgel forog a saját tengelye körül, és eljön ide a Földre, akkor mit fog érezni? Szerinted szédülne? Egyáltalán, létezik olyan, hogy egy bolygó nem forog a tengelye körül? És ha a Hold forog is, kering is, akkor mi miért mindig ugyanazt az oldalát látjuk?”
Hangosan csak annyit mondtam: Nagyon jó kérdés, fogalmam sincs. Mi lenne, ha holnap megpróbálnánk együtt kinyomozni? Szerintem Öregapa ért az ilyesmihez. Most menj, kérlek aludni!
Magamban pedig azt gondoltam: Büszke vagyok rá, hogy ilyen kérdések fogalmazódnak meg benned. Nem érdekel, hogy hármast kapsz, csak ezt a fantasztikus tudományos érdeklődésedet őrizd meg valahogy a jövőben is! Adja Isten, hogy semmi ne tudja kiölni belőled!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!