Vasalom a gyerek ingét. Már nem az a kicsi, évzáróra illő méretű, aminek világoskék hímzett vitorlás díszíti a zsebét. Ez az ing nagy, rendkívül hosszú ujjakkal, pont egy 197 centis ballagó gimnazistára való. Drixler Imola írása.
Megint ez a rohadt elengedés
Vállfára rakom és az öltöny mellé akasztom, majd leülök egy pillanatra. Számításokat végzek: születéskori magasságának 3,7-szeresére nőtt; súlyának 18- szorosára hízott. 19 év alatt.
Megszületett, ovis lett, kisiskola, gimi és most itt a vége. Pár óra múlva ballagás.
Annyira gyorsan röpültek el ezek az évek. Ülök az üres gyerekszobában és a torkomat picit fojtogatja a gombóc. Megint ez a rohadt elengedés. Annyira könnyen szajkózzuk és annyira követeljük, hogy ezt természetesen, lazán hajtsuk végre.
Hát basszus, ez most a második gyerekem és nem lett könnyebb az érzés.
És ahogy egy ismerősöm mondta, miután meséltem, hogy a kisebb fiam is elballag a gimiből: Hát neked akkor kakukk! És nekem innentől tényleg kakukk.
A nagy külföldre ment tanulni, ő már ott marad végleg. Az egy kis kakukk volt. Most a kisebb is egyetemre megy – felveszik, felveszik, ez a mantránk- és akkor nekem végleg kakukk.
Ezt majd azért fel kell dolgoznom. De nem ma. Ma ballagunk.
Ballagunk
Iskolafolyosó, jön ki a teremből. Annyira csinos, helyes az öltönyében. Annyira jól áll ezeknek a hosszú kezű- hosszú lábú nagy gyerek- majdnem férfiaknak. Áh nekem annyi. Szemem könnyes már megint. Átölelem, a kezébe nyomom a szerencsebambuszos csokromat, miközben kérdezi:
Mama, mi a baj?
Abban a pillanatban feleszmélek, hogy ez egy férfi basszus. Ez belül olyan, mint egy kérges tölgyfa. Az ilyen dolgokon csak a csajok, nők, anyák szoktak meghatódni. Valami szar poénnal elütöm a választ és csak gyönyörködöm az én nagyra nőtt gyerekemben.
Ünnepség az udvaron, tűz a nap, mindenhol lufik, búcsúzó gyönyörű lányok és helyes fiúk. A nagyobbik fiam mellettem áll, hazajött, hogy itt legyen velünk. Hangosan kiabálunk, tapsolunk, amikor öcsit kihívják egy oklevélért kiváló tanulmányi eredményéért és példás szorgalmáért, magatartásért.
Meglepetten, de hangosan sikítunk, kiabálunk mind. Igazgatónő viccesen megkérdezi, hogy egészen biztos a magatartás is? Ez a gyerekem ugyanis úgy kezdte a gimnáziumi pályafutását – amit a bátyja előtte gyönyörűen kipárnázott és megalapozott neki-, hogy 6 héttel iskolakezdés után már a birtokosa volt egy igazgatói intőnek.
Azért innen szép volt győzni, ugye? Nagy amplitúdókkal szeret élni- ez van.
Nem érdekelt sosem, hogy jeles lesz-e a bizonyítvány vagy vannak benne hármasok. Volt mindenféle. Az érdekelt mindig, hogy elégedett legyen. Lehet boldog a beleszarok hármassal is, neki kell éreznie, hogy mindent belead-e, azt akarja-e. Voltunk lenn is, voltunk fenn is. Így a végére szép ívet sikerült befutnia. És vigyorog.
Ezért érdemes, ezekért a vigyorokért.
Testvérek
Bátyja is büszke rá, jól hátba veregeti és egyből elindul a cinkelés: Micsoda stréber lettél…ciki vagy. És hasonló kedves szavakkal a nyihogás. Imádom ezt nézni: ahogy ez a kettő együtt van.
Pont ilyet akartam mindig: ilyen szövetségben legyenek. Igazi, férfi- testvér-emberi szövetségben. Jóban- rosszban.
Szülői felszólításra a családi – elmaradhatatlan ballagói és a gyermekek által hőn szeretett fotózásnál- szinte vezényszóra vágnak lehetetlenül idióta képet. A bamba és kényszeredett arcfejek egész sorozatát tudják produkálni. Ez sem változott az elmúlt 15 évben semmit. És ez így van jól.
Késő este ülök egyedül otthon virágcsokrok közepén valami végtelen békében. Elmentünk ebédelni, majd haza, pakolás és mindenki szétszéledt a szélrózsa minden irányába. A nagy már a Londonba tartó gépen ül, a kicsi a barátnőjénél alszik. Ezek felnőttek basszus. Kinyitok egy finom hideg búzasört és hatalmas fegyelemről teszek tanúságot, hogy nem keresem elő a kamrába még pár éve – vész esetén kinyitandó- eldugott cigarettát.
Jó ez így. Sínen vannak. Mosolygok magamban, ízlelgetem az új érzést: kakukk van. Tényleg kakukk.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!