Vajon az ember életében eljöhet az a pillanat, amikor elégedetten hátradől, és megveregeti saját vállát: ezt az anyaság dolgot egész jól végigcsináltam? Vajon a halálos ágyamon nyugodt lelkiismerettel tekinthetek gyermekeimre? Gyönyörködhetem-e abban, hogy megtalálták hivatásukat, jól elboldogulnak az emberi kapcsolatok bonyolult útvesztőjében, emberség lakozik szívükben, nem töltenek túl sok időt pszichiátrián, de probléma esetén képesek szaksegítséget kérni, szóba állnak vénséges szüleikkel, de nem az én istápolásom köré szervezik az életüket stb. Egyáltalán, mi az a végcél, amit ha gyerekeim elérnek, azt mondhatom: elég jó anya vagyok? Salát Janka írása.
Hol rontottam el?
Önelégült öregasszonyokkal időnként találkozom, akik anyai mivoltukban mindent tökéletesen csináltak – csak hát a gyerek hálátlan, rossz társaságba keveredett, rossz pályát választott, a férje miatt boldogtalan stb. Kortársaimról azonban egy-egy mélyebb beszélgetés kapcsán gyakran kiderül, hogy
rengeteg fájdalmas emléket őriznek gyermekkorukból.
Meg nem értettségről, bántalmazásról, a szülők közötti viszály miatt érzett tehetetlenségről számolnak be. Sokan inkább kötelességtudatból tartjuk a kapcsolatot a szüleinkkel, noha kevés örömöt lelünk az anyánkkal, apánkkal eltöltött órákban, sőt sokszor igen frusztrálók ezek a találkozások.
Gizella világéletében büszke volt jól nevelt, kötelességtudó fiára, aki felnőttként sikert sikerre halmozott a munka világában, gyönyörű nőt vett feleségül, bűbájos unokákkal ajándékozta meg Gizellát.
A nő nem rejtette véka alá, hogy büszke saját nevelési módszereire.
Egy napon ez a sikeres fiú levetette magát egy tízemeletes ház tetejéről. Gizella számára csak ezután derült ki, hogy a fia alkohol- és drogproblémákkal küzdött, gyűlölte a munkáját, a felesége a gyerekekkel elköltözött tőle. Az édesanya semmit nem tudott gyermeke lelki világáról és szenvedéseiről. Azóta minden nap felteszi magának a kérdést:
Hol rontottam el?
A szülőkkel való kapcsolatunk kicsit sántít
Más idős szülők nem esnek az önelégültség hibájába. Felnőtt gyermekük alkoholizmusa, munkanélkülisége, párkapcsolati kudarcai stb. nap mint nap szembesítik őket azzal az érzéssel, hogy ők szülőként valamit elrontottak.
Nagymamám 88 évesen, a halálos ágyán egyetlen egy dologtól rettegett: hogy 55 éves lánya, akivel haláláig együtt élt – nélküle életképtelen lesz.
Nagyanyámnak igaza lett: 3 évvel később nagynéném alkoholmérgezésben meghalt, követte nagyanyámat a sírba.
Az én generációm érzi, hogy a szüleinkkel való kapcsolat sántít, és mi egészen máshogy akarjuk nevelni a gyerekeinket, de nincs élő mintánk arra, hogyan lehet valóban boldog, kiegyensúlyozott embert „faragni” gyermekeinkből.
Szakkönyveket, cikkeket olvasunk tucatszámra, de ezek az irományok – véleményem szerint – nem túl életszagúak. Arról az egyszerű tényről, hogy emberek vagyunk, nem gépek, megfeledkeznek.
„Keretek, következetesség, napirend, szeretet, kötődő nevelés, pozitív fegyelmezés, resztoratív szemlélet, mentalizáció, képernyő-mentes élet, testmozgás, egészséges ételek stb.” – mindegyikkel maximálisan egyetértek, de hamar rájövök, én tökéletesen alkalmatlan vagyok ezen nevelési elvek következetes alkalmazására.
Ha fergeteges társasjátékpartival telik a nap, akkor csipszet zabálnak gumicukorral.
Ha egészséges étel kerül az asztalra, akkor (bár bepróbálkozom a süssünk-főzzünk közösen programmal) délben arra eszmélek, hogy már 2 órát zombultak a laptop előtt.
Tíz testvérkonfliktusból kilencet tankönyvbe illő resztoratív szemlélettel orvosolunk, de amikor álmomból ébreszt az égtelen üvöltésük, akkor győz a zsigeri reakció: leüvöltöm a fejüket.
Jó napokon csak minden tizedik elképesztő pimaszságuk kapcsán gurul el a gyógyszerem, rosszabb napokon már a harmadik „leszarom, anya” után elfeledkezem arról, mit olvastam a Pozitív fegyelmezés c. könyvben. Összességében tehát rém következetlen vagyok, és hát minden irányzat alaptétele, hogy a leges-legfontosabb a következetesség.
Ráadásul van egy férjem, akivel, bár papíron hasonló nevelési elveket vallunk, egy-egy szituációt egészen máshogy tudunk értelmezni. A gyerek elkövet valami komiszságot, és egyikünk sem igazán tudja, hogyan lehetne optimálisa kezelni a helyzetet. Ilyenkor – a komisz gyerek orra előtt – a nevelési elveken összeveszünk:
Nagyon el vannak kapatva ezek a lányok. Igenis, időnként szigorú büntetésre lenne szükség! Látod, ide vezet, ha soha nem büntetjük őket. – mondja ő.
Ferikém, tudod jól, hogy a büntetéssel még soha senki nem ért el hosszú távú pozitív hatást! – kezdem én a szakember dumát – ne azt nézd, mi van ma, hanem hosszú távú célok lebegjenek a szemed előtt! Hidd el, ha belsőleg motivált, becsületes, boldog felnőttet akarsz látni, aki 20 év múlva is emberszámba vesz téged, akkor nem a büntetés vagy szidalmazás lesz a célravezető. – mondom, de krízishelyzetben magam sem hiszem. Zsigerileg legszívesebben én is egy hatalmas pofont kevernék le a pimasz kölöknek.
Arról nem beszélve, hogy aztán – ugye amikor gurul a gyógyszer, és elkövetem mindazt a nevelési hibát, amit nem akarok elkövetni (kiabálás, lekezelő gúny, büntetés), akkor saját szavaimat hallom vissza az ő szájukból:
Azt gondolod anya, hogy ha ma nem gépezhetek, akkor abból én bármit is tanulni fogok? Tudod anya, én azt a mintát követem, amit látok: ha te kiabálsz velem, miért várod el tőlem, hogy én ne kiabáljak a tesóimmal?
A kis pimaszok!
Őszintén szólva, szerintem nagyszerű gyerekeim vannak. Tény, hogy büdös nekik a házimunka, szemtelenek a szüleikkel és időnként kis híján megölik egymást, na jó, meg sikerült elültetnem beléjük egy adag szorongást is, de százszor ennyi erényüket tudnám felsorolni.
Jól tanulnak, soha nem hazudnak, remek kortárskapcsolatokat ápolnak, mindig kiállnak a bántalmazott osztálytárs mellett, empatikusak és segítőkészek, szabadidejükben falják a regényeket, festenek és alkotnak, lehet velük társasjátékozni, nyitottak a világ nagy kérdéseire, fantasztikus beszélgetéseket lehet velük folytatni, tabuk nélkül kérdeznek, fájdalmukat, kételyeiket megosztják velem stb.
Amikor ezt írom, elégedett vagyok magammal…
Kár, hogy ebben az önelégült pillanatban egy éktelen sikoly hasít a csendbe:
„Anyaaaaa…. Megöl! Meg akar ölni, ments meg!”
A sikítást a férjem dörgedelme követi:
„Nem igaz, hogy ti mást sem tudtok, csak veszekedni, kiabálni. Tőletek zeng az egész utca! Ebben az életkorban már lehetne annyi eszetek, hogy…”
Aztán jövök én:
„Feri, 6 napja ülünk itthon karanténban, délután 4 óra van és eddig mindenki békésen elfoglalta magát, ez ma az első veszekedés, szerintem ez nem olyan szörnyűség. Amúgy már megint mi a búbánaton vesztetek össze lányok???”
Egy szó mint száz, küzdök. Nincs élő mintám arra, hogy lehet jól gyereket nevelni, szakkönyvekből, előadásokból tanulom, lesem, mások hogyan csinálják, rengeteget tanulok a kliensektől, akikkel nagyon szeretek együtt gondolkodni.
Szülőség, elég jó szülőség, az mi is?
Mi az a pont, ahol az élet választ ad a kérdésemre: mi az elég jó szülőség kritériuma?
- Ha lázad?
- Ha nem lázad?
- Ha szót fogad?
- Ha nem fogad szót?
- Ha bátran kritizál engem?
- Ha tisztelettel beszél velem?
- Ha jól tanul?
- Ha nem tanul jól?
- Ha felveszik egyetemre?
- Ha megházasodik?
- Ha nem válik el?
- Ha elválik?
- Ha gyereket szül?
- Ha boldog szingli?
- Ha jól kereső munkája van?
- Ha szereti a munkáját?
- Ha vénségemre engem ápol?
- Ha képes az idős szülők ápolása helyett a saját életét élni?
- Vagy?
Folytasd!
Találkozzunk!
Július 12-én Tapolcán várunk benneteket egy beszélgetésre a kamaszokról, de igazából rólunk. A kamaszkor közel 10 évig tart és meghatározó időszak mind a gyerek, mind a szülő későbbi életére és kapcsolatukra. Egy olyan beszélgetésre invitálunk, amely során a szülői szerepből nézünk rá arra, hogy milyen kiemelt feszültségeket és szorongásokat él meg a kamasz, és ennek milyen okai lehetnek.
A Z-generáció küzdelmeinek okait is fejtegetjük majd, hiszen szülőként annak megértése, hogy gyermekünk „normális” és „nincs vele semmi gond” lényeges lépés abban, hogy a kétségbeesés helyet cseréljen a bizalommal és a reménnyel.
Az eseményre ITT tudtok jelentkezni. Várunk benneteket, nyáron is van kamaszkor!
Oszd meg a véleményed velünk!