A tanárokért tüntető diákok

Diákok a tanárokért mozgalom. Ha belegondolunk, ez abszurd. Az én időmben a lázadó kedvű diákok tanáraik ellen szervezkedtek. Ma ezzel szemben a tanárokért demonstrálnak! Hol van az a luxus, amikor még lelkesen skandálhattuk: We don’t need no education. We don’t need no thought control? Salát Janka írása.

We do need education

Most, az a diák, aki gondol a jövőjére, legfeljebb azt skandálhatja, hogy We do need education!

Valójában persze nem annyira a tanárokért, mint saját jövőjükért tüntetnek, mert felismerték, hogy önnön elemi érdekük az oktatás színvonalának emelése. Legfőbb követelésük:

Megoldást a tanárhiányra!

Tanítható és tanulható mennyiségű és minőségű tananyagot!

Élhetőbb körülményeket az iskolákban!

Figyelmet az oktatásra!

Van egy bűnöm. Nem voltam ott a tüntetésen. Helyette magánórákat adtam és pénzt kerestem. Nem túl heves tipródás után döntöttem úgy, hogy az előre megbeszélt klienseket nem mondom le.

Belefáradtam annak bizonygatásába, hogy a munkám értékes.

Fiatalok, akik hisznek, remélnek

Utólag megnéztem minden videót, interjút, és nagyon sajnálom, hogy nem a tüntetést választottam. Annyira lelkesítő volt látni, hogy nem hozzám hasonló roggyant vénasszonyok próbálják bizonygatni, hogy munkánk ér annyit, mint egy árufeltöltő munkája, hanem

fiatal, jó vágású, lelkes arcok hívták fel a figyelmet az oktatás botrányos helyzetére.

Öröm látni, hogy értelmes fiatalok hisznek, remélnek, szervezkednek, változást akarnak. Churchill szavai jutnak eszembe:

„Aki 20 évesen nem liberális, annak nincs szíve, aki 40 évesen nem konzervatív, annak nincs esze.”

A tüntető (virrasztó, sőt sztrájkoló) diákokban ott látom nemcsak a szívet, hanem az észt is. Gondolnak saját és hazájuk jövőjére, és hajlandóak cselekedni érte.

Elit gimnáziumok érettségizőinek 20-50%-a eleve külföldön tanul tovább, ami – az itthon maradó magyarságra nézve – nagyon szomorú statisztika. A tüntető, illetve virrasztó diákok azonban kifejezték hazaszeretetüket:

ők ezt az országot szeretnék olyanná formálni, ahol érdemes élni, ahol érdemes tanulni, ahonnan nem szükséges mielőbb elmenekülni egy jobb élet reményében.

A Kossuth-nótát énekelték, kokárdát tűztek szívük fölé, magyar zászlót lengettek. Talán nem használnék olyan dagályos kifejezéseket, hogy a 21. század márciusi ifjai, de mégis, mi ez, ha nem hazaszeretet?

A tanárnak mindig van választási lehetősége, bármikor pályát módosíthat, tudásuk piacképes, diplomájukat bármilyen más ágazatban kamatoztathatják. A diákoknak azonban nincs választásuk. Nem mondhatják azt, hogy ha nincs tanár, elmegyek máshova tanulni.

Mert máshol sincs tanár.

Ezek a diákok nekünk, felnőtteknek, tanároknak, köznevelésben dolgozóknak mutattak tükröt: álljunk már ki – ha magunkért nem is – legalább értük. Megmutatták, hogy mellettünk állnak, most kell sztrájkolni, polgári engedetlenséget szervezni – nem magunkért, hanem őértük. Ahogy az egyik srác megfogalmazta,

lehet, hogy rövid ideig rosszabb lesz, ha pár hétig nincs megfelelő oktatás, de vállalnunk kell a rövid távú hátrányokat a hosszú távú előnyökért.

Amikor látom a velük készült interjúkat, elsüllyedek szégyenemben, hogy már eszembe sem jut megszervezni, tagintézményünk gördülő sztrájkját.

Lehet, hogy kiégtem? Már nem hiszek abban, hogy változás lesz, ezért igyekszem a saját pecsenyémet sütögetni, távol tartani magam a reménytelen küzdelemtől, és a lehető legteljesebb életet élni egy tökéletlen (szar) rendszerben.

Lehet, hogy most már tényleg ezeknek az értelmes fiataloknak kell kiharcolniuk helyettünk, hogy változás történjen?

Fiatalok, akik nem hisznek

No de mi a helyzet azokkal a fiatalokkal, akik nem voltak ott a tüntetésen? Akik nem virrasztanak, akik bejárnak iskolába, utálják az egészet, és – hozzám hasonlóan – azon gondolkodnak, ők egyéni szinten hogy tudnának a lehető legkevesebb sérüléssel ellavírozni a rendszerben. Becslések szerint 5 ezer diák tüntetett. Mi a helyzet a maradék 400 ezer középiskolás korú fiatallal?

Én ezzel a 400 ezerrel találkozom mind a magánéletben, mind a napi munkámban. Többségüket egyáltalán nem érdekli, merre halad a magyar közoktatás, sokkal inkább fókuszálnak saját egyéni céljaikra.

Én pont ilyen voltam 25 éve. Éltem a normális középiskolások életét, szerelmes voltam, álmodoztam, megtanultam, amit kellett, és fogalmam sem volt, ki van kormányom. Bevallom, szerintem ez tök egészséges hozzáállás.

Vannak azok, akik már azelőtt kiábrándultak a rendszerből, hogy valaha lelkesedtek volna.

Lány, aki betöltötte a 18-at, de eszébe sem jutott szavazni, mert bohóckodásnak tartja az egész magyar közéletet. Kitűnőre leérettségizett és most külföldön dolgozik, hogy később legyen pénze a megálmodott külföldi egyetemre.

Magába roskadt fiú, akinek az összes haverja külföldre ment, az ő szülei ezt nem tudják finanszírozni. Úgy tervezi, az első adandó alkalommal „dobbant”.

Vajon szubjektív jóllét szempontjából melyik attitűd a kifizetődőbb?

Egye fene, a kissé sánta és roppant patetikus hasonlathoz nyúlok. Kinek jobb: Petőfi Sándornak, aki 26 évesen feláldozta életét egy veszett ügy oltárán, vagy annak, aki 80 évig élt boldog házasságban, szerető családdal, barátokkal vette magát körül, és fittyet hányt a forradalmi szelekre?

Pszichológusként támogatom, hogy egy fiatal éljen, szeressen, utazzon, keresse a boldogságot, és pszichológusként támogatom, hogy egy fiatal lelkesedjen, harcoljon egy jobb világért.

Kép forrása: blikk.hu