Furi gyereket nevelő anyák, tartsatok ki!

A dolgok jelenlegi állása szerint 75 százalékban szuperanya vagyok. A maradékban ugyan csapnivaló, de ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács alapon ezen nem vekengek sokat. Három gyerekemnek  megadtam azt, ami kábé elég ahhoz, hogy ne hibbanjanak meg a gyerekkoruk miatt, mindössze egynek csesztem el az életét. Salát Luca írása.

Az én bonyolult gyerekem, akiért hálás vagyok

Az első fiam megszületése után hamar rájöttem, hogy nálam jobbfej szülő nem létezik. Ahogy nyiladozott előttünk a világ, én egyre jobban szántam a hibát hibára halmozó anyai szubkultúrát. Néztem a sok nyúzott anyukát, akik idegbetegen rángatták kölykeiket lefele a mászókáról, kiabáltak vagy csak dühösen forgatták a szemeiket, amikor a gyerekük a földön fetrengett,  csépelte a kistestvérét vagy tömte a szájába a homokot.

Nem is csodálkoztam a sok idióta gyereken, inkább sajnáltam őket inkompetens anyjuk miatt.

Az én fiam ugyan roppant eleven volt, de semmi gazságot nem követett el, s ha egy picit rosszalkodott, az is inkább cukiság volt, semmint deviancia. Majdnem két és fél évig voltam a világ legtökéletesebb anyukája.

Aztán megszületett a kisebbik fiam, s a bajok már a kórházban elkezdődtek. Születése után néhány órával bejött hozzám a gyerekgyógyász, s közölte,

Anyuka a babával gond van. Nem tudjuk mi a baja, de az biztos, hogy nem való az egészséges újszülöttek közé, ezért átvisszük egy másik kórházba.

Először zokogtam kétségbeesésemben, aztán életemben először elöntött a szaranyaság érzése. Az újszülött osztály folyosóján a kisbabáikat boldogan tologató anyukák között én gyerek nélkül lézengtem, és szégyelltem magamat azért, hogy csak egy olyan gyereket tudtam szülni, aki nem való a normálisok közé.

Nagy baj szerencsére nem volt, így aztán néhány nap után hazakerültünk.

Otthon azonban minden máshogy alakult, mint a bátyjával. Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy akkor hagyja abba a bőgést, ha leteszem a kiságyába, s nem akkor, ha a kezemben babusgatom. Másfél évesen még négy lábon kismajomként rohangált a nála fiatalabb, és nyilván két lábon helyet változtató társai között a játszótéren. Ő volt az, aki…

…elveszett a Margitszigeten,

… betörte az iskolaablakot,

…bátraké a szerencse alapon kikapcsolta kishúga alatt a légzésőrzőt,

…kiszámolta, milyen sorrendben kell meghalni a családtagoknak ahhoz, hogy ő örökölje mostohaapja teljes vagyonát,

… seprűn lovagolt a gimnáziumban,

…megbukott fizikából,

… kiszámítható ciklitással törte kezét és lábát,

…a sebészorvos szemébe mélyen belenézve közölte a magaviseletét firtató kérdésre

„Nem vagyok jó gyerek, de ebben a családban nem én vagyok a legrosszabb, hanem az anyukám”,

…22 évesen lazán beront az online órám alatt a rendelőmbe, és azt kiabálja,  „Mama gyere, mert most vágtam le az ujjamat a pillangó késsel!”

És ha mindettől  nem érezném magam kellően elfuserált anyukának, ő ezt lelkiismeretesen vissza is jelzi nekem. Mert…

… túl sokat beszélek hozzá, és mindent túlpörgök,

…túl keveset beszélek hozzá, és elhanyagolom,

…unalmas szendvicseket csomagolok, ahelyett hogy pénzt adnék büfére,

…nem csomagolok szendvicseket, és pénzt adok büfére,

…nem viszem el edzésre,

…érte megyek edzésre, pedig már mindenki rajta kívül egyedül jár haza,

…amúgy meg ócskák a poénjaim, szarul főzök, nem mosom a ruháit elég fürgén, és nem vettem sose komolyan az ADHD-ját…

Egy helyen azonban mindig cukin viselkedett: a pszichológusokat levette a lábáról.  Ezek után a szakemberek véleménye egyöntetűen hangzott:

„Anyuka, ennek a gyereknek nincs semmi baja, csak szeresse őt jobban, és nevelje következetesen.”

A bonyolult anyuka, azaz én

Fokozatosan tanultam meg mellette, milyen ordítozós, büntetős, sírós, tehetetlen, bénázó anyukának lenni. Nem az ő hibája. Nem az én hibám.

Egyszerűen vannak olyan gyerekek és anyukák, akik nehezen hangolódnak egymásra.

Ráadásul a szuper nevelési elvek is csak bizonyos gyerekekkel kompatibilisek, másoknál leginkább rontanak a helyzeten.

Nemrég kaptam egy megható levelet egy anyukától. Azt írta, hogy mióta nálam jártak, sokat javult a kapcsolata a fiával. Én voltam az első szakember, aki nem magyarázta el neki, hogy hol cseszte el. Emlékszem, ahogy néztem őket,  s eszembe jutott a saját csapnivaló fiam, meg a csapnivaló anyaságom, és szívemből fakadt a mondat,

Az Ön fia bonyolult  gyerek, borzasztó nehéz lehet vele, nem csodálom, hogy elfáradt.

Hálás vagyok a saját bonyolult gyerekemért. Ő tanított meg arra, hogy ne bízzam el magam és ne ítéljek el más anyukát azért, mert nem sikerül olyan pipec módon nevelnie a gyerekét, mint ahogy nekem sikerül a sajátjaim 75 százalékát.

Arra gondolok, hogy én sem csinálnám jobban

Amikor a játszón köpködős gyereket, az óvodában verekedőset, a suliban megbukósat, a gimiben füvezőset látok, mindig arra gondolok, lehetnék akár én is az anyukájuk.

Lehet, én se csinálnám jobban.

Mert az, hogy bezzeggyereket vagy pedig furcsát nevelünk, sok mindenen múlik. Oxigénhiányon, gyerekorvoson, gyereken, szülőkön, nagyszülőkön, szomszédokon, tesókon, pedagógusokon, párkapcsolaton, nevelési elveken, szerencsén és szerencsétlenségen…

Amúgy pedig legtöbbször a furcsa gyerek a legeredetibb. Ha sikerült felnevelni őt anélkül, hogy félhülyére verted volna, vagy te magad nem hibbantál bele teljesen, akkor jó eséllyel rájössz: nála viccesebb, kreatívabb, melegszívűbb, talpraesettebb srácot még nem szült rajtad kívül senki.

Úgyhogy üzenem lassan a célvonalon túlról:  furi gyerekeket nevelő anyák, tartsatok ki, kis mázlival minden jóra fordul!