Az összeolvadtság életcsapdája

Az összeolvadtság életcsapdájában az ember szinte azt sem tudja, hol ér véget az én, és hol kezdődik a másik, jellemzően egy szülőfigura, vagy a partner. Úgy érzik, vagy ő, vagy a másik életképtelen lenne, ha az összegabalyodottságból a személy kilépne, ezért – biztos, ami biztos, nem lép ki, noha igen nyomasztó és fullasztó tud lenni a határok összemosódása. Salát Janka írása.

A sémákról indított sorozatunk előző részeit ebben a két részben olvashatjátok: ITT  és ITT.

Bori és az anyukája, mint két jó barátnő

Bori (26), édesanyjával él egy háztartásban, mint két szingli nő, mindketten pasit próbálnak fogni, és egymással osztják meg, hogy azok a hülye férfiak milyenek. Beszámolnak egymásnak szexuális kalandjaikról, és

mindketten úgy érzik, milyen nyitott és őszinte az anya-lánya kapcsolat.

Azok a fránya pasik azonban valahogy mindig gyorsan elpárolognak, sehogy sem akarnak beolvadni e boldog szimbiózisba. Bori valójában nagyon vágyik már arra, hogy saját családot alapítson, de szentségtörés számára az a gondolat, hogy elköltözzön az anyjától.

Egyszer – évekkel ezelőtt – megpróbálta, akkor üresnek, magányosnak és depressziósnak érezte magát, és – valami különös véletlen folytán – ez idő tájt az idősödő édesanya többször is fulladásos rosszulléttel került kórházba. Organikus háttér nem igazolódott, a zárójelentésen pánikroham szerepel.

A két nő egy fél év után jobbnak látta (hiszen anyagilag is sokkal ésszerűbb), ha Bori feladja albérletét, és visszaköltözik az édesanyjához.

Kamaszkor – legjobb barátnőm a lányom

Maradjunk annyiban, hogy számomra mindig gyanús, és alaposabb körbejárást tesz indokolttá, ha egy anya azt mondja, hogy a lányával legjobb barátnők. Tök jó, amikor szülő és gyerek ismeri egymás minden rezdülését, de fel kell tennünk a kérdést, hogy

ez valójában kinek a szükséglete.

Képzeljük csak el, egy, a férjétől undorodó anya számára milyen tragédia lenne, ha a kamasz lány egy napon nem igényelné többé, hogy az anyja mellette aludjon! A nő a végén még kénytelen lenne saját férjével hálni! Nehéz ügy, amikor a gyerek felnőttként döbben rá, hogy valójában ő volt (rossz esetben a mai napig ő maga) a két lábon járó fogamzásgátló a szülők életében…

Kudarcra ítéltség séma

Számomra nem volt teljesen világos, a kudarcra ítéltség séma miért tartozik a károsodott autonómia és teljesítőképesség sématartományba, de aztán megismertem Juditot.

Judit 50 éves, kereken 25 éve dolgozik ugyanannál a cégnél, és körülbelül 15 éve érzi azt, hogy a munkája unalmas, monoton és semmi örömét nem leli benne. Amikor találkozik egyetemi évfolyamtársaival, mindig elönti a keserűség: a többiek mind többre vitték, mint ő.

Judit az IQ-tesztek alapján 140 körüli intelligenciahányadossal bír, a 25 év alatt azonban egyetlen egyszer sem ment el állásinterjúra: minek, úgysem vennék fel: túl lassú, csak a saját szűk szakterületéhez ért, most pedig már túl öreg.

Azt a 15 évet nyugdíjig már féllábon kibírja. Gyűlöli a munkáját, mégsem keres másik állást. Ráadásul a magánélete is egy merő kudarc…

mármint egy merő kudarcnak éli meg.

Mindösszesen két gyereket szült és nevelt fel (mindketten egyetemre járnak, és rendben van az életük), férjével egész vállalható a házassága, de ez mind kutyafüle! Judit legjobb barátnői bezzeg 3-4 gyereket szültek, és neveltek fel! Ők letettek valamit az asztalra. No, de Judit!?

A kudarcra ítéltség sémával rendelkező emberek úgy érzik, a kortársakhoz képest kudarcot vallottak a teljesítmény terén: buták, ostobák, tehetségtelenek, csórók, sikertelenek. Ha elkerülő megküzdési módot választanak, akkor számukra az a biztos, ha meg sem próbálnak teljesíteni, megelégszenek valami középszerű langyos fossal.

Nem keresnek új állást akkor sem, ha a régit már nagyon utálják, nem pályáznak magasabb pozíciót, nem képezik tovább magukat – minek, úgyis ostobák, alkalmatlanok – kész csoda, hogy jelenlegi pozíciójukban megtűrik őket.

A sémával rendelkezők még sikeresnek látszó karrier mellett is a lebukástól rettegnek: görcsösen várják a pillanatot, amikor lelepleződnek, és ország-világ előtt kiderül, hogy ők valójában nem tudnak semmit.

Honnan eredhet ez a séma? Megint a kamaszkor…

A séma eredhet onnan, hogy a szülők túl sokat kritizálták a gyereket („Már megint 4-es lett a dolgozatod?! Sebaj, mehetsz majd utcaseprőnek!”).

Szomorú kicsinyhitűséghez vezethet, ha gyerekedet mindig a sokkal ügyesebb, okosabb testvérhez, vagy osztálytársakhoz hasonlítgatod („Fogadok, hogy a Csilla meg tudta írni ötösre a dolgozatot!”).

Ha a szülőt nem érdekli a gyerek iskolai előmenetele, siker vagy kudarc: egyre megy – ez hosszú távon igencsak elveszi a gyermek motivációját arra, hogy bármit is letegyen az asztalra. A nagyon sikeres szülők gyerekeinek sincs könnyű dolga: minek teperjek, a szüleimhez képest úgyis csak egy kis senki leszek!

Úgy sejtem, egy-egy sémaleírásban ismét sok olvasó magára ismerhetett.

Szerencsére nem törvényszerű, hogy koragyermekkori sérüléseink egy életen át kísérnek, kísértenek.

Már maga a tudatos rálátás nagyon sokat segíthet abban, hogy változtassunk a berögzült tudattalan forgatókönyveinken. Magyar nyelven két nagyszerű önsegítő könyv érhető el a témában. EZ és EZ.

Amennyiben a probléma mélyebb gyökerű, és az önsegítő könyv kevés ahhoz, hogy kilépj sémáid fogságából, úgy érdemes szakemberhez fordulni. Ha kifejezetten sématerapeutát keresel, a Magyar Viselkedés-, Kognitív és Sématerápiás Egyesületnél (www.vikote.hu) érdemes érdeklődni, terápiás ellátásra jelentkezni.