Egy nyár a kamasszal

A nyári időszak alkalmas arra, hogy azokat a szorongásaimat, amelyeket év közben a hétköznapok mederben tartására tett kísérleteim közepette elnyomok, friss erővel kukázzam elő. A vakáció egyik traumatikus felismeréseként szembesülök azzal, hogy a kamaszomból egy aszociális kütyüfüggő lett. Salát Luca írása.

A kölyök leredőnyözött szobájában az exponenciálisan növekvő szemétdombja tetején nyomja a gépet. Jó esetben a családi étkezések idejére elővonszolja zombi színezetű testét, de bár ne tenné: elgyötört arccal vesz részt a közösségi eseményen, s egy ebéd végigülése akkora kínt jelent számára, hogy végül nekem esik meg rajta a szívem az én agyamat önti el a szar, és kergetem vissza büdös odújába.

Amikor minden intő jel ellenére közös nyaralást szervezek, magam megyek a pofonért.

Nyaralás – az mi?

Fájdalmába burkolózó gyermekem kábé egyszer szól hozzám a héten: amikor megkéri követeli a szállásra érkezve, hogy kerítsek ASAP wifikódot.

Kezdő kamaszanyaként még küzdöttem, mint a herén sebzett oroszlán: kérve/követelőzve/érzelmileg zsarolva/plázázással megvesztegetve igyekeztem rábírni arra, hogy csobbanjon a vízben, nézzen várost, vagy legalább jöjjön el egy halvacsorára.

Nosztalgiával gondolok vissza a régi szép időkre, amikor homokvárat építettem, napszúrásos fejet borogattam, kakis popsit törölgettem az autópálya leálló sávjában, vagy a fenekemet rugdosó gyerekkel tekertem körbe a Velencei tavat, csak hogy pihenésként kétségbeesetten kereshessem őt a strandon, amikor elkóborol.

Ez most másként para. Azon töröm a fejemet, miként tudnék egy mosolyt csalni az arcára. A tenger hideg, a városnézés uncsi, s a csúszdaparkban csak azt kérdezgeti, mikor megyünk már haza. A kamaszkor sötét vermeiben dagonyázó kamaszom heteket eltölt az ágyában fetrengve.

A nap 16 órájában alszik, a maradék 8-ban mobilozik. Vagy fordítva.

Nem tudom felismerni a különbséget a két tudatállapot között: mindkét esetben fejhallgatóval a fején üveges tekintettel bámul a semmibe (a kamasz szuperképessége az, hogy nyitott szemmel is tud aludni). Már rég nem az a téma, hogy kiviszi-e a szobájából a mocskos edényeket. Már csak azon vekengek, hogy másszon ki pár percre az ágyából.

Kütyü killer

S megfogannak fejemben az eszeveszett ötletek: wifikód megváltoztatás (az új jelszót én felejtem el), képernyőidő korlátozás (haha), szűrőprogramok a telóra (hatalmas haha), éjszaka elcsent kütyü (hihetetlen életenergia szállja meg, amikor a fejénél kotorászva megpróbálom megkülönböztetni a telefont az ételmaradékos tányértól).

Bármennyit rugózok, nem tudom kimozdítani vízszintes helyzetéből.

Ennek egyébként nincs sok köze a telefonhoz: egy hete nyaralunk egy wifimentes helyen, és a vízszintes pozíciót továbbra is következetesen tartja. Egy mosoly reményében én könyörgök neki, hogy oszthassak netet a telefonomról. A válasz majdnem mindig egy sóhajba fúló „nem kell„…

Veszélyes cuccok listája

A kütyüket besoroltam a veszélyes cuccok listájára. Ide tartozik még az alkohol, a drog, a féktelen partik, és az impulzuskontroll zavar. Megóvni nem tudom tőlük a gyerekemet, viszont reménykedem, hogy egyszer majd minden megszelídül.

Három kölyköm már átesett ezen a vészterhes időszakon.

Most tanulnak, dolgoznak, falat másznak, kirándulnak, barátokkal veszik körül magukat, időnként elmosogatnak és beszélnek hozzám.

A kütyük fontos részei az életüknek, de ha hülyeségekre használjak, azt is örömmel, kreatívan, a szociális kapcsolataik építésével teszik. Jót röhögök, amikor a szobáikból ordítozva szopatják egymást egy közös online játékban, vagy amikor a világ egyik pontján a próbafülkében a lányom billegeti magát a telója előtt azért, hogy a világ másik pontján lévő barátnőjével megvitassa a felpróbált nadrág fenekén való feszülésének ideálistól eltérő mértékét.

Szeretem azt is, amikor az utazásra mindegyik lejátszási listával készül, és az autóban versenyt ordítanak, ki találja ki leggyorsabban az első hangokból a szám címét.

A naplementében-a-tengerbe-ruhástól befutós Tik-tok trendet pedig én is teljesítettem (de csak az én fenekemet vágta el a bugyimba csavarodott hínár).

Az én stratégiám

A negyedik kamaszomnál úgy döntöttem, hogy cseszegetés helyett vidámabb dolgokkal töltöm a szabadságomat. Egy rakás stratégia hellyel-közzel a gyakorlatban is működik:

Viszek a kölyök szobájába feldarabolt gyümölcsöt csokoládét.

Megkérdezem, eljön-e velem a drogériába, majd a nemleges morgás után megkérdem, milyen arclemosót vegyek neki.

Időnként általam viccesnek gondolt saját sztorikkal csalok megvető félmosolyt az arcára.

Kiművelem magam a zenéiből (nem nagy agymunka, a közös Spotify-unk folyamatosan az ő vacak számait dobja ki az én igényes lejátszási listám helyett).

Családi találkozókat szervezek, s hagyom, hogy a nálam kevésbé tapintatos unokatesók ellepjék a szobáját. Ilyenkor összekapja magát, s én rövid időre megnyugodhatok: még tud beszélni, nevetni, társasjátékozni, pingpongozni, életjeleket mutatni.

Havonta egyszer kötelezem kikönyörgöm, hogy jöjjön el velünk színházba/moziba/lézerharcozni/bowlingozni.

Szó nélkül hagyom, amikor az egy hetes nyaralásunkon egyszer érintkezik a tengervízzel (amikor fagyizás után nem talál vízcsapot, s végső kétségbeesésében a tengerben mossa meg a kezeit).

Örömmel fedezem fel, hogy étterembe majdnem mindig eljön velünk, ha megígérjük, hogy ezen tevékenység bruttó ideje nem haladja meg az 50 percet.

Ilyenkor vicceseket mond, röhög a testvéreivel, s kiderül, hogy önálló gondolatai vannak a világ dolgairól. Olyanokról is, amelyekről én nem hallottam.

Ilyenkor, ha kérdezek, nekem is válaszol a kritikus 48-adik percig, amikor visszasüpped szokásos agyhalott állapotába.

Időnként megkérem, süssön nekem az utánozhatatlan brownijából.

Elmondom neki, hogy szupercsinos az új bő gatyájában, és mennyire irigylem a vékony derekát.

Kölcsönkérem azt a szempillaspirálját, ami még egy nap után sem mázolódik el (nyilván az én szemeim körül két perc után fekete monoklik terpeszkednek).

Futok, edzek, olvasok, angolt tanulok, posztot írok, zenét hallgatok, bakancslistás filmeket nézek. Szigorúan magányosan, üveges tekintettel, kizárólag a kütyüjeim társaságában… Most komolyan, ezek után mit várok tőle?