Ezt nem lehet, sőt nem szabad kibírni

Elindult a tanév. Nélkülem. Csaknem 10 év után kiléptem a közoktatásból.

A kezdetek

2014-2018 között óvodapszichológusként tevékenykedtem, az elmúlt öt évben pedig a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat X. Kerületi Tagintézményében dolgoztam pszichológusként. Salát Janka írása.

Az óvoda- és iskolapszichológusi munka mindig is kizsigerelő volt, az évtizedek alatt nem történt előrelépés: ebben a formában értelmetlennek éltem meg munkámat. 1000 gyerek jut egyetlen intézménypszichológusra, a szakember 3-4-5 intézmény között ingázik, találkozik a legsúlyosabb esetekkel, de

legfeljebb tüzet oltani képes ott, ahol éppen a legmagasabbra csapnak a lángok.

Öt évvel ezelőtt azonban megérkeztem, a helyemre kerültem: a Pedagógiai Szakszolgálat volt az a munkahely, amit nekem szánt az ég. Pezsgő szellemi élet, sok-sok tapasztalt, magasan kvalifikált pszichológussal, gyógypedagógussal, fejlesztőpedagógussal! A legjobbaktól leshettem el a szakma fortélyait. A fizetés ugyan viccesen alacsony ahhoz képest, hány évet és mennyiféle módszerben képződünk, mégis izgalmas kihívások, megfelelő munkaterhelés, szakmai szupervízió, színes, széleslátókörű csapat vett körül.

A lelkesedésem lassan szivárgott el. Öt év alatt jutottam odáig, hogy ezt nem lehet, sőt, nem szabad kibírni.

Ha én arra buzdítom a klienseket, hogy törődjenek saját szükségleteikkel, és ne engedjék, hogy bárki (házastárs, szülő, főnök, barát) kényelmesen trappoljon az ő lelki életükben, akkor a végtelenségig én sem tűrhetem, hogy munkáltatóim módszeresen semmibe vegyenek.

Nem lehetek érv a kormány szemében a rombolás mellett: „a pedagógusok 99%-a nem mondott fel, tehát valójában nincs semmi probléma”.

Mennyire nagy a probléma?

Hogy mennyire nagy a probléma, azt öt éven keresztül kísértem végig. Nem a frontvonalból tanárként, hanem a háttérből, a nevelést-oktatást segítő szakemberként. A pedagógiai szakszolgálatot érzelmi és tanulási problémák terápiája, valamint beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségek (BTMN) vizsgálata céljából szokták felkeresni.

Megélésem szerint, mára a terápiás ellátást alig-alig biztosítjuk, a BTMN vizsgálat pedig papírgyártássá silányult.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy a 10-20-30 éve nálunk dolgozó, gazdag módszertani tudással bíró kollégák elkezdtek eltünedezni a szakszolgálatból. A helyükre vagy pályakezdő jött, vagy senki – a tankerület szerint kevesebb pszichológus/gyógypedagógus is bőven el tudja látni az egyre több problémás esetet.

A járványhelyzet persze mindent borított: robbanásszerűen ugrott meg az érzelmi és tanulási problémákkal küzdő gyerekek – ezzel párhuzamosan a tőlünk segítséget kérő családok száma.

A dolgozói létszám mindeközben apadt, várólistánk hossza kilométeresre nőtt. Reménytelen pingpongozásba kezdtünk az egészségüggyel: a klienseket oda-vissza küldözgetjük, de sehol nincs kapacitás vagy megfelelő kompetenciával bíró szakember.

Arra kaptunk felsőbb utasítást, hogy a terápiás ellátást szorítsuk háttérbe a BTMN vizsgálatok javára, összességében tehát egyre kevesebb szakember egyre magasabb óraszámban végez beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség vizsgálatokat, így

egyre több gyerek esik el a terápiás megsegítéstől.

A BTMN vizsgálat egy igen komplex pszichológiai-gyógypedagógiai eljárás, melynek végén egy szakértői véleményben javaslatot teszünk arra, hogy a gyermek milyen segítő ellátásban részesüljön. Ez a javaslat az iskolára, óvodára vagy a szakszolgálatra nézve kötelező érvényű. Mivel mindezen intézményeket egyre inkább sújtja a szakemberhiány, a szakértői véleményekben tett javaslatokat folyamatosan igazítottuk  realitásokhoz:

Öt évvel ezelőtt még beleírhattuk a szakvéleménybe, hogy heti 3 óra egyéni vagy kiscsoportos fejlesztőpedagógiai ellátást igényel a gyermek.

Öt éve még beleírhattuk, hogy a szakszolgálat pszichológusánál/gyógypedagógusánál terápiás, mozgásterápiás ellátásra jogosult.

Öt éve még beleírhattuk a szakvéleménybe, hogy iskolapszichológiai vagy logopédiai ellátásra jogosult.

Először saját magunkat húztuk le a listáról

Ma már esélytelen lenne, hogy egy gyermek mindezeket valóban megkapja tőlünk vagy az iskolától, ezért folyamatosan húztuk ki a javaslatok közül a különböző ellátásokat: először saját magunkat húztuk le a listáról: már réges-rég nem írhatjuk le, hogy a gyermek a szakszolgálatban jogosult terápiás ellátást igénybe venni, hiszen úgysincs rá kapacitásunk.

Ami nincs leírva a szakértői papíron, azt nem vagyunk kötelesek biztosítani a gyermek számára.

Később a szakvéleményből kikerült a javaslat iskolapszichológusi ellátásra, hiszen iskolapszichológus vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor vagy van kapacitása, vagy nincs.

Kikerült a logopédiai ellátás, mint adható fejlesztés, hiszen mindenki tudja, hogy a közintézményekben logopédushiány van.

Már csak a fejlesztőpedagógiai ellátás maradt, de többé nem írhatunk óraszámot és csoportlétszámot. Az idei sablonban ennyi szerepel:

A gyermek/tanuló fejlesztő pedagógiai ellátásra jogosult, melyek felzárkóztatására és készségfejlesztésére irányuló kötelező foglalkozások, heti rendszerességgel.

A kontrollvizsgálatokon az derült ki számomra, hogy sokszor 8-10 fős nagycsoportokban heti fél órában kapnak fejlesztést a gyereket.

A jobbító szándék teljes hiánya

Egy ponton kezdett zavarni, hogy én és a gyógypedagógus kollégáim fejenként 3-4 munkaórát fordítunk egy gyermekre csak azért, hogy aztán semmiféle segítséget ne kapjon az általunk feltárt problémájára.

Két évvel ezelőtt kezdtük jelezni először a vezetőség, majd a tankerület, végül a minisztérium felé, hogy a helyzet egyre rosszabb. Én 2022 márciusában még elhittem, hogy amennyiben a döntéshozók figyelmét sikerül felhívni az oktatásban történő anomáliákra, akkor érdemi párbeszéd és változás történhet.

Eleinte szakmai érveket sorakoztattunk fel, később sztrájkoltunk, tüntettünk, polgári engedetlenséget követtünk el, petíciót, szolidaritási nyilatkozatot, szakmai kiállást írtunk, aláírást gyűjtöttünk, tüntettünk, élőláncot alkottunk. Egyszerűen nem hittem el, hogy ne lenne hazánk vezetőiben jobbító szándék!

Ma már nem fér kétség hozzá: Nincs jobbító szándék.

A státusztörvény az utolsó reménysugarat is szertefoszlatta. Az érdemi problémák közül egyikre sem reflektál, a helyzetet azonban tovább rontja. Az idei tanév első szülői értekezletén ezt minden szülő tapasztalhatta.

Úgy érzem, a lehetőségeimhez mérten minden tőlem telhetőt megtettem, a társadalom, a szülők azonban nem álltak mellém.

Pontosabban: nem álltak a saját gyerekük mellé.

Nincs integráció, nincs fejlesztés, nincs kompetencia, nincs semmi

Én azonban már képtelennek érzem magam arra, hogy még egy szülő szemébe mondjam, hogy feltártuk, a gyermeknek ez és ez a problémája, így és így lehetne orvosolni, de nincs olyan intézmény a városban, ahol a gyermek valóban hatékony támogatást kapna, ahol a személyiségének, képességeinek, adottságainak megfelelő körülmények között tanulhatna:

• Nem, nincs kislétszámú osztály az ADHD-s kisfiúnak.
• Nem, nincs hatékony integráció az autista kislány számára.
• Nem, nincs fejlesztés a tanulási nehézséggel küzdő gyermek számára.
• Nem, a felvételin senki nem lesz tekintettel arra, hogy fél éve halt meg az édesapa.
• Nem, a szakszolgálatnak nincs kompetens szakembere az anorexia kezelésére, akkor sem, ha az egészségügyből elhajtották őket.
• Nem, nem tudom megítélni mivel teszünk jobbat a gyereknek: ha nem küldöm további kivizsgálásra (ha nincs diagnózis, maradhat jelenlegi iskolájában, de nem kap semmiféle segítséget) vagy további kivizsgálásra küldöm (ha diagnózist kap, nem maradhat jelenlegi iskolájában, ahol azonban fogadnak speciális nevelési igényű gyereket, ott rettenetesek a körülmények).

A sok kétségbeesett, csalódott szülő panaszáradatát már nem bírom cipelni azzal a tudattal, hogy hiába közvetítem felfelé a panaszokat, süket fülekre találunk. Minden szülő szidja a tanárt, az iskolát, de csak nagyon kevesen vannak, akik ennél távolabbra látnak, és a tankerület, az államtitkárság, az oktatási ombudsman vagy a kormány felé is megfogalmaznák problémáikat.

A tüntetéseken jó, ha néhány ezren lézengünk.

Kedves fiatalok, akik még ma este is a jogaitokért harcoltok!

Egyrészről feladtam a harcot értetek! Kiléptem a közoktatásból és most én is beállok a közönyös szülők sorába. Mentem a saját mentális egészségemet, mentem a saját három gyerekemet, fizetem nekik a magántanárt, a magánorvost, a magánpszichológust.

Másrészről a kilépésem az értetek való küzdelemben az egyetlen morálisan vállalható lépés számomra. Már nem hiszek abban, hogy ész érvekkel, tüntetésekkel, lyukas órákban történő sztrájkolással meg lehet változtatni bármit is.

Az utolsó esélyünk, ha nem cipeljük tovább a hátunkon a rogyadozó rendszert, ha nemet mondunk a kizsákmányolásra. Ha hagyjuk, hogy teljesen működésképtelenné váljon a rendszer. Ha hétfőn nincs hova bemenni a gyereknek.

A szüleitek talán csak ebből értenek, ekkor talán a sarkukra állnak és kiharcolják nektek a titeket megillető oktatást! Ha nincs többé „megoldjuk okosba” működésmód!

Fantasztikus csapatot hagytam ott. Az a maroknyi szakember, aki még tartja a frontot, igazi kincs. Néhányan nyugdíj előtt, pár éven belül kilépnek. Néhányan pályakezdők, akikben már megcsillant a tehetség, néhány éven belül – ahogy én is – saját lábra állnak. Olyan kollégák, akikkel a legnagyobb nehézségek között is jó volt együtt dolgozni, együtt küzdeni. A búcsúajándék, amit tőlük kaptam, mindent elárul a közös (meddő) küzdelmünkről:

Egy nyaklánc, rajta gyönyörű felirat: Meg tudod változtatni a világot!

És egy karkötő, rajta gyönyörű felirat: Leszarom!