A kegyelmi botránynak – legyen bármennyire dühítő és szomorú – egy pozitív hozadéka mindenképp van: ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem működik. A gyerekek az intézményekben, de sok esetben a családjaikban sincsenek biztonságban. Salát Janka írása.
Most azonban egész másról szeretnék elmélkedni a téma kapcsán
Az odakint most szörnyek járnak szlogenről az jutott eszembe, hogy valójában mindannyian úgy képzeljük, hogy a szörnyek odaát vannak. Vagyunk mi, az erő jó oldalán, akik soha nem bántanának gyerekeket, és vannak ők, az erő sötét oldalán.
Ezen a ponton érdemes mélyen magunkba nézni: nem szoktunk-e időnként mi magunk is átcsúszni az erő sötét oldalára?
Nem szoktunk-e tanárként, szülőként megalázóan kiabálni a gyerekekkel? Nem szoktunk-e megsemmisítő megjegyzéseket tenni? Nem szoktuk-e megrángatni a saját gyerekeinket?
A magam részéről a válasz a saját kérdésemre az, hogy de! Időnként én vagyok az a szörny, aki odakint jár-kel szabadlábon, és bántja (a bántást természetesen nem a szóban forgó eset kapcsán történt pedofil bűncselekményre értem) a saját gyerekét!
– Egy igazi szörny vagyok, amikor kiesek az egészséges felnőtt énállapotomból, és beindul a panaszkodás, sértődöttség, a parttalan vagdalkozás:
„Mert te mindig…”, „Mert te soha…” „Mert én bezzeg teérted mindent…”.
– Egy igazi szörny vagyok, amikor becsmérlő szavakkal ásom alá bontakozó önbizalmát:
„Te buta kis liba…”
– Egy igazi szörny vagyok, amikor van a fejemben egy szilárd elképzelés arról, hogy a gyereknek mi jó és mi nem, közben bezárom a fülemet és szívemet, nem hallom meg, hogy a gyerek valami egészen mást tart igaznak.
„Most azonnal letörlöd a telefonodról a TicTok-ot, és nem érdekelsz, nincs de!”.
– Egy igazi szörny vagyok amikor a gyerek orra előtt olvasom férjem fejére az elmúlt 18 év összes sérelmét.
„Amikor első gyermekünket hordtam a szívem alatt, akkor te arra nem voltál képes, hogy…!”
Valljuk be, nem kell ahhoz pedofil ragadozónak lenni, hogy időnként sérülést okozzunk a saját gyerekünknek.
Néhány tipikus élethelyzet, amikor nem romlott és nem gonosz emberek bántják a gyereküket
Számtalan esettel találkozom, ahol a szülő tudja, mi a jó a gyereknek, és nem hallja meg a gyerek valós szükségleteit. A Holt Költők Társaságában Neil Perry tragédiáját mindenki ismeri.
Neil apja mélységesen aggódott elkallódó fia miatt, aki a komoly tudományok helyett a színpadot, a művészetet választotta. Az atyai aggodalom eszközeként a szigort és a tiltást alkalmazta, Mr. Perry egyáltalán nem volt kíváncsi Neil valódi személyiségére, belső motivációjára. Neil kétségbeesésében az öngyilkosságba menekült. Azt gondolhatnánk, hogy a valóságban ilyen ma már nincs, pedig van! Számtalan szülő akad, aki sokkal jobban tudja, hogy mi a jó gyereknek, és elképzelésétől nem tágít:
„Én tudom, hogy a Julcsi gonosz, ezért nem engedem, hogy a Julcsival barátkozz!”
„Én tudom, hogy az Eötvösbe is felvennének, nem mehetsz egy tinglitangli gimnáziumba!”
„Én tudom, hogy a telefonnyomkodás rossz dolog, ezért határozatlan időre elveszem a telefonodat!”
„A diszkóba kurvák járnak, ha a barátaid ott kurválkodnak, az ő dolguk, te szépen itthon maradsz!”
„Nem mehetsz el falat mászni a haverokkal, tanulnod kell a töri tézére!”.
Nem kétséges, hogy a jó szándék vezérel, sőt, az is lehet, hogy a szülőnek van igaza, de nem meghallgatni, és nem meghallani azt, amit a gyerek érez, oda vezet, hogy
nem fog hozzánk fordulni, amikor valóban baj van.
A bántalmazás példái, amit lehet, hogy nem is gondolsz annak
Kisállatok
A gyermeki érzések figyelembe nem vételének egy külön alfaja az, amit házi állatok köré kerítünk. Ugye ismerős az, amikor a gyerek húsvétre kiscsirkét kap ajándékba, majd – amikor ronda nagy tyúk lesz belőle – a vidéki rokon főz belőle levest.
Felnőtt kliensek gyerekkori bizalmi törésként emlékeznek vissza hasonló történetekre („Hogy tehette ezt meg velem apu?”). Ott van a kutya és macska téma. Van (nem egy) szülő, aki a tanulmányi motiváció eszközeként használja a kis kedvencet („Ha 4,5 alatt lesz az átlagod, menhelyre visszük a Buksit!”).
Találkoztam szülővel, aki a rossz jegy láttán szimplán utcára tette a háziállatot!
Szülők, akik ki nem állhatják egymást…
A bántalmazás iskolapéldája, amikor a szülők utálják egymást, és nem tesznek semmit sem az érzelmi élet rendezése, sem annak szabályozása érdekében. Élhetnek együtt, de lehetnek elváltak is.
Anya szidja apát a gyerek előtt, apa szidja anyát a gyerek előtt.
Ha a gyerek megvédi a jelen nem lévő szülőjét, anya/apa megsértődik, amiért a saját ivadéka nem lojális hozzá. Vannak egészen szélsőséges esetek, amikor a szülő a gyereket teszi meg szövetségesének, lelki támaszának. Érdemes picit kutakodni személyiségzavarral diagnosztizált felnőttek gyerekkori miliőjében.
Az egyik szülő hűtlensége már önmagában képes egy abuzív légkört létrehozni.
A lebukást követően a bizalmatlanság, a sértődöttség, a fájdalom és harag lengi körül az egész családot. Lehet persze érett felnőtt módján kezelni a helyzetet (válással vagy a kapcsolat újraépítésével), de számtalan példát látok, ahol nem ez a helyzet. A felek évtizedekig belemerevednek a kölcsönös bántásba. Sajnos léteznek extremitások, pl. az apa a kamasz fiút kéri meg arra, hogy falazzon neki anya előtt, vagy éppen arra, hogy nyomozzon neki anya után.
Okoseszköz a gyereknek ember helyett
Ha egyetlen videót nézel meg, mielőtt gyermeket vállalsz, akkor az Pál Feri előadása legyen az okos eszközökről. Ebben egy fontos igazságot mond ki: gyermekbántalmazásnak nevezzük azt, amikor a gyermeket elhanyagolod, nem törődsz a valós szükségleteivel és egy tárgyat (okoseszközt) adsz a kezébe emberi interakció helyett. Okoseszközre a kicsi gyereknek nincs szüksége, emberi interakcióra, testkontaktusra annál inkább.
A szülő igénye, és nem a gyereké, hogy végre csönd és nyugi legyen.
Tudvalevő, hogy egy gyermek felneveléséhez egy falu kell, ehhez képest ma az anyákat gyalázatosan magára hagyja a környezet. Minden anyának jogos szükséglete a pihenés, a magány, a nyugalom – ezek nélkül működésképtelen lenne.
Pár évtizeddel ezelőtt volt az anya körül 1-2 rokon, aki átvette a gyereket és annak valós szükségletét kielégítve emberi interakciót adott neki.
Ma azonban, ha anya nem akar kipurcanni, sok esetben tényleg a villanypásztor az egyetlen, amire lepasszolhatja a gyereket. Sajnos óriási kárt okoznak ezzel a kisgyermeknek: 10-12 év múlva kétségbeesve realizálják, hogy a gyermek képernyőfüggő, aki semmi örömét nem leli a való világban.
Általában úgy látom, rengeteg szülő válik megközelíthetetlenné azáltal, hogy folyamatosan megy a tévé, vagy vibrál valamilyen képernyő (tőzsde van, sportesemény van, politikai esemény van, megy a kedvenc sorozatom, dolgozom stb.), és képtelenek vagyunk lecsukni, eldugni, kikapcsolni akkor, amikor akár a gyerekeink felé is fordulhatnánk.
Még erősen rá is szólunk a beszélgetést kezdeményező gyerekre, hogy maradjon már csöndben, nem látja, hogy híradót nézünk/dolgozunk/játszunk?
…és pár év múlva pedig megsértődünk, hogy nem árul el magáról semmit az a fránya kamasz.
Nehéz bármit is mondani, de mégis
Vannak tökéletes szülők, akik a fenti hibák közül soha, semelyiket nem követték még el életükben.
És vannak valódi szörnyek, akik hatalmi pozíciójukkal visszaélve saját szükségleteik kielégítésére használják a gyerekeket, molesztálják, megerőszakolják, szíjjal verik, nonstop alázzák őket.
Ők a fehér és fekete esetek.
És vagyunk mi, a döntő többség. Jószándékú, szerető szülők, akik tudatlanságból, érzelmi túlfűtöttségből, fáradtságból, kiégettségből eredően időnként szörnyetegként viselkedünk azokkal, akiket a legjobban szeretünk a világon. Vizsgáljuk meg önmagunkat! Figyelünk-e rájuk eléggé, és elég jó minőségben? Elborul-e az agyunk gyakrabban, mint ahogy az kívánatos lenne? Tudjuk-e megfelelően szabályozni a saját érzelmeinket?
Ha a válasz: nem, akkor kérjünk segítséget, hogy mi magunk feltöltődhessünk.
Oszd meg a véleményed velünk!