Az életnek éppen a halál ad értelmet

Töltött cukkinit majszolgattam minap a kifőzdében, amikor megtudtam, hogy nagynéném meghalt. Előző nap még setesután ültem az ágya szélén, és sejtettem, hogy a bágyadt félmosoly, amivel elköszönt, az utolsó mosolya lesz felém. A hír hallatán megrohantak az érzelmek: fájdalom (nincs többé), megkönnyebbülés (véget ért a mérhetetlen szenvedése), harag (miért mindig a jó emberek mennek el?), szeretet. És a csodálkozás, hogy az élet megy tovább: én megeszem a cukkinit, az emberek meg jönnek-mennek a kifőzdében, és jó eséllyel egyik sem gondol arra, milyen érték az, hogy él. Salát Janka írása.

Az életnek éppen a halál ad értelmet

Szüleim és hozzátartozóim elvesztésének hála az utóbbi években a halál témája családunkban nem tud nem napirenden lenni. Szembe kell néznem a ténnyel: egy napon én kerülök sorra.

Egy kis szerencsével egy sor tragédiát elkerülhetek életem során, de egy biztos: a saját halálom utol fog érni.

Több haldoklót kísértem már, a haldoklás nem egy diadalmenet. Méltatlan, félelmetes, fájdalmas. Mégis abban a tudatban kell élnünk, hogy elkerülhetetlen. Nem érdemes homokba dugni a fejünket (áh, messze van az még, ne gondolj ilyen szörnyűségekre!), inkább érdemes megszelidíteni a halál gondolatát. Ehhez gyakran segítségül hívom Irvin D. Yalom egzisztencialista pszichiáter könyveit. Yalom hithű ateizmusával és rendíthetetlen életigenlésével még most, 93 évesen is az életörömöt hirdeti – éppen annak fényében, hogy időnk véges. Yalom a haldoklókkal folytatott munkája során arra figyelt fel, hogy

az életnek éppen a halál ad értelmet. Egyszer élünk – és ezt az egy életünket meg kell becsülni. A halál tagadásával fennál a veszélye annak, hogy időnk értelmetlenül kifolyik a kezünkből. A végesség tudata azonban felbecsülhetetlen értékűvé tesz minden pillanatot.

Yalom szerint a halálfélelemnek nincs értelme, Epikuroszt idézi: „Ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé.” Ha nem fájt nekem nem létezni 1800-ban, nem fog fájni a nemlét 2100-ban sem. Ő úgy képzeli az életet, mint valami fényes lobbanást két végtelen és egyformán sötét óceán között, amely már a születésünk előtt létezett és a halálunk után is létezni fog.

Valójában számomra sem az örök nemlét az ijesztő, hanem az odáig vezető út. Most még elhessegethetem a halál gondolatát, de ezzel könnyen azoknak a sorsára juthatok, akik a halálos ágyukon döbbennek rá, hogy nem ezt az életet akarták élni, jobbat érdemeltek. Ha újrakezdhetnék, máshogy csinálnák.

De! Nem kezdhetik újra. Én azonban, -most még – alakíthatom úgy az életemet, hogy az értelmesnek és teljesnek érezzem.

Megnyugtató olyan haldoklóval beszélgetni, aki azt mondja: „Megbékéltem a sorsommal, életem hasznos és tartalmas volt, nyugodt szívvel távozom!” Én így akarok visszatekinteni az életemre. Ehhez azonban MA nagyon fontos feladatom van: ÉLNI! Értelmesen.

Kérdéseim magamnak

Ennek fényében időről időre meg kell állnom, hogy megvizsgáljam: az életem egy automatikusan futó program, vagy valódi élet, és ott tartok-e, ahol 43 évesen tartani szeretnék? Az alábbi kérdéseket teszem fel magamnak:

• Értelmes, kielégítő munkát végzek-e?

Legutóbb nyáron éreztem azt, hogy a közoktatásban végzett munkámban már több a megaláztatás és az értelmetlen favágás, mint a kreativitás – ezért otthagytam.

Most jó. Ha majd nem lesz jó, remélem, lesz erőm váltani. Szívszorító hallani, hogy emberek mekkora undort éreznek a hétfő reggellel kapcsolatban. Szomorú látni, hogy 50 éves emberek vágják a centit a nyugdíjig.

• Vajon az a férfi van mellettem, aki mellett szeretnék megöregedni? Akitől, ha úgy adódik, a kiszolgáltatottság sem megalázó? Akit el bírok viselni akkor is, ha teljesen ki lesz szolgáltatva nekem?

A válaszom igen, és ahhoz, hogy a válaszom 1, 10 vagy 20 év múlva is igen legyen, nap mint nap ápolnom kell ezt a kapcsolatot. A házasságban fel-felbukkanó konfliktusainkat most kell rendezni, nem cipelhetjük némán (vagy halkan morgolódva) sérelmeinket a sírig!

Ha a szexuális életünk nem kielégítő, ezen most kell változtatni, nem holnap. A holnapból holnapután, a holnaputánból sohanapján lesz! A félrelépésről nekem mindig eszembe jut egy rokon házaspár, akik látszólag gyönyörű és hosszú életet éltek le együtt.

Amikor, jóval 80-on túl a férfi ágynak esett, a feleségből váratlanul előtört a keserűség: „én itt ápollak, cserélem a pelenkádat, de bezzeg 1958-ban – amikor a Marcika született és szükségem lett volna rád – neked az a kurtalábú kurva kellett!” Halála után a férjről nem sok jót hallottunk a feleség szájából.

Ennek az életút-tragédiának az ismeretében biztos, hogy kétszer megfontolom, érdemes-e a házasságtörés csábító lehetőségével élni.

• A gyerekeimmel olyan kapcsolatot építek-e, hogy az a kapcsolat azt is elbírja, ha majd nem ők lesznek kiszolgáltatva nekem, hanem én nekik? Tudok-e olyan anya lenni, akiről le lehet válni, de akitől nem kell elmenekülni? Akit békében és szeretetben lehet elengedni?
• Jobb hely lett-e a világ attól, hogy én beleszülettem? Gondoljunk csak bele a transzgenerációs traumákba! Dédanyáink nyomorát cipeljük, ugyanakkor fordítva is igaz:

dédanyáink öröme, jósága, szeretete öröklődik generációról generációra, míg megérkezik hozzánk, és alakítja a mi személyiségünket.

Nem tudom, kinek a bölcsessége, de számomra szent igaz: csak azt visszük magunkkal, amit itt hagyunk. Az örök nemlétben nekem már tök mindegy, milyen volt az életem, de egészen addig, amíg itt vagyok, épp ez a legfontosabb kérdés:

mit hagyok magam után? Példaképem Karsai Dániel, aki a haldoklásában is megőrzi emberi méltóságát, aki épp a haldoklásával ad rengeteg erőt embertársainak!

A haldoklás szar. A haldoklás fájdalmas. A haldoklás szomorú. A haldoklás méltatlan. Ha túlélhetővé nem is, de talán elviselhetővé teszi a gondolat, hogy „megcselekedtem, amit megkövetelt a haza!” Szerettem, kapcsolódtam, alkottam, adtam és kaptam, tartalmas életet éltem és nem okoztam begyógyíthatatlan sebeket.”