A kamaszok és a barátaik

Amikor a lányom zokogva hívott, hogy menjek érte, mert szakított a pasijával, s hazaérve négy barátnő, féltucat vigasz-plüssállat és egy halom csoki fogadta őt, arra gondoltam, hogy pasi ügyben még okosodnia kell, de valamit azért királyul csinál. Az a csaj, aki eddigi élete legszörnyűbb napján egy ilyen profi csapatot ránt össze félóra alatt, annak a szociális kapcsolatai rendben vannak. Salát Luca írása.

Krízishelyzetben az egyik megküzdési „eszközünk” a barátaink

A következő napokban anyai vigaszfunkcióim abban merültek ki, hogy a nálunk állomásozó krízisintervenciós hadtestnek meleg élelmet, leánykámnak pedig végtelenített papírzsebkendőállományt biztosítottam.

Krízishelyzetekben hatékony megküzdési módjaink egyik legfontosabb eszközét szociális kapcsolataink jelentik.  Persze jobb, ha nem azért gyűjtünk barátokat, hogy amikor plafonig ér a szar, akkor előrángathassuk őket. Ez csak egy extra haszon.

Jó esetben életünk nem krízishegyek sorozata, s békeidőkben is jó kapcsolataink hálójában lubickolni.

Ha pedig épp nem minket, hanem egy szívünkhez közelállót küld padlóra az élet, akkor mi hallgathatjuk a végtelenített rinyát támogathatunk. Amikor kamaszunk szerelmi bánatos barátja ágyában fetrengve magyarázza, hogy

Nem is érdemelt meg téged ez a szemét,

akkor épp az együttérzést, a hallgatni tudást, a türelmet (egy világvége hangulatban lévő tininél fárasztóbb élőlényt keresve se találunk) tanulja. A támasznyújtás az énerő megtapasztalásának remek forrása, ilyenkor válik világossá, hogy fontos, szerethető és pótolhatatlan vagyok.

A barátok kötelező kellékei az életnek

A kamaszkor kitüntetett feladata ennek a szövevényes hálónak a kibogozása. Az ovis évektől kezdődően egyre több szerep jut a kortársaknak, de sokáig még a felnőttek számítanak mindenhatónak. A tiniévekkel jön el a pillanat, amikor gyerekeink arcunkba tolják szánalmasságunkat kérdőjelezik meg felnőtt világunk helyességét. A legöblítőszagúbb családi fészek is egy pillanat alatt válik csatamezővé.

Vademberünk üres tekintetébe nézve nehéz elhitetni magunkkal, hogy épp egy magasabb fejlődési szint felé lépked, de más választásunk nagyon nincs.

Minden, amit vallunk, eltörpül azok mellett az ostobaságok értékek mellett, amit kortársai képviselnek. Némi vigaszra adhatnak okot a szociálpszichológiai kutatások, amelyek eredményei szerint, hiába a tinikori hűhó, felnőttként az értékrendünk sokkal közelebb áll felmenőinkéhez, mint a kortársainkéhoz. Ennek tudatában talán könnyebb elfogadnunk, hogy kamaszaink életében éppen egy végtelenül kínos mellékszerepet töltünk be, s kábé egyetlen hasznunk az egzisztenciális erőforrások biztosítása.

Az iskolában szerintem a legfontosabb az, hogy kikkel jár egy suliba

Nem sokkal a középiskolai felvételi leadási határideje előtt sokunk gyomra többhónapos görcsbe rándul. Én is tiszta ideg vagyok, s a gimnáziumok tanulmányi versenyeken való helyezései és sikeres egyetemi felvételi rátáinak nézegetése helyett azon agyalok: melyik az a suli, ahol nem csesztetik a gyerekemet túl sok tanulással, és hozzánk hasonszőrű családok gyerekei hetráznak. A többi kölyköm már megtanított arra, hogy a kamasznak nem az iskola és nem én számítok, hanem a barátok.

A képlet egyszerű: ha jófej kamaszok veszik körül az enyémet, akkor jó eséllyel ő is jófej lesz. Egyszer majd.

Legkisebb lányom kamaszkori lázadásaként arra jutott, hogy leszámol a waldorffal, ami számomra a legmegnyugtatóbb utat jelentené. Így hát életemben utoljára beleadok anyait-apait (na jó, inkább anyait), hogy megtaláljam azt az intézményt, amely lehetővé teszi számomra a békés öregedést a gyerekem számára a kiegyensúlyozott, derűs, teljesítményszorongás mentes tiniéveket.

Azt az iskolát keresem, ahol nem csesztetik őt hülyeségekkel, viszont szeretettel, türelemmel, bölcsességgel és humorral nevelik őt nyitottságra és felelősségvállalásra.

Ha megtaláltuk a tuti helyet, onnantól kezdve a kamaszkibírás már gyerekjáték lesz, ha néhány alapvető szabályt betartok:

• Az ő hormonális változásai helyett a sajátommal vagyok elfoglalva.
• Sosem büntetem magamat a gyerekemet azzal, hogy eltiltom a barátaitól, vagy közösségi eseményektől.
• Elfogadom, hogy az online térben mocorgás egy konstruktív kapcsolattartási forma, nem az élő kapcsolatok gyilkosa, hanem annak támogatója.
• Otthonunk káoszát igyekszem azon a rendetlenségi szinten konzerválni, ahova nem szégyell barátokat hívni.
• Ha az optimális szintű disznóólunkba kortársak érkeznek, sosem faggatom őket.

Na jó, néha igen, de utána szégyellem magam, és jófejségem villogtatása abban merül ki, hogy a nálunk rendezett házibuli éjszakájára bekönyörgöm a három macskámmal magamat valamelyik szomszédhoz, másnap pedig miután kipucoltam az összes hányást a macskaalomból, sütit sütök az egész lakóközösségnek a további jó szomszédi köszönő viszony megőrzése érdekében.

• Nem hajszolom őt mókás családi programokba, vagy ha mégis, mindig megkérdezem, nem hív-e barátot is?

Ez egy biztonsággal kijátszható gesztus. Vállalhatatlanabb vagyok annál, hogy előre megfontolt szándékkal egy légtérbe engedjen velem bárki számára fontosat.

• Észben tartom a szekunder szégyenérzet fogalmát.

Ez nem túl bonyolult intellektuális kihívás. Belenézek kamaszom fájdalmas tekintetébe, s rögtön eszembe jut: a szekunder szégyenérzet definíciója én vagyok.

• Elfogadom azt is, ha a gyerekem épp magányos zombiként él a szobájában, s legfeljebb a kajamaradékain túlélő egerekkel épít szociális kapcsolatot.

Tapasztalataim szerint a legtöbb kamasz átesik egy introvertált időszakon. Tapasztalataim szerint ez magától elmúlik.

• Nem riogatom azzal, hogy botrányos tanulmányi eredményeivel a jövőjét teszi tönkre.
• Hagyom, hogy az igazán fontos dolgokkal foglalkozzon.

Ide tartozik a piától való első behányás, a barátnőkkel folytatott cicaharc, az instán való ki/bekövetés ciklitása, az asszertív kommunikáció gyakorlása azokkal a földhözragadt tanárokkal, akik szerint indokolatlan a tanórák alatti szempillaspirálozás, illetve a felelősségteljes döntés meghozatala arról, hogy

a köldökpirszinggel a hosszú vagy a rövidujjú haskilógatós póló mecsizik.

• Észben tartom, hogy egy tini teste jobban bírja a fizikai szükségletek kielégítésének negálását, mint az enyém. Nem esek kétségbe, ha nem alszik/ eszik/ fürdik, hanem inkább szociális életet él.

Ahelyett, hogy az ő szociális kapcsolatain rugóznék, a saját elcseszett kapcsolatrendszeremet álmodom újra, és igyekszem egy olyat létrehozni, amelyben olyan biztonsággal és örömmel mozoghatok, mint ahogy ő teszi a sajátjában. Mert nem kérdés, hogy ebben (is) ezerszer profibb nálam.