Évértékelő projektem alkalmával sikereim mellett nem kerülhettem el a szembesülést újonnan begyűjtött párkapcsolati tragikomédiáimmal sem. Bár személyiségfejlődésem dübörög, mindhiába: az elmúlt évben kötődések területén újabb mélyütésekkel gazdagítottam repertoáromat. Mázli, hogy pszichológus vagyok, így kudarcaimért magabiztosan rángatom elő felmenőim összes transzgenerációs vackát. Ennyi hendikeppel pedig nem csoda, hogy hősies küzdelmem ellenére nem szabadulhatok lelki örökségem átkaitól. Salát Luca írása.
Szülőhibáztató attitűdöm
Az önsajnálatban való tapicskolásomat sajnos megzavarja négy saját kölyköm. Ők már pont annyian vannak, hogy borítékolható: mindig van közöttük olyan, aki épp nincs nagy formában, mert szerelmi bánatban fetreng, magányosan dagad az arcába tolt pizzahegyektől, elhajtja azt a cuki fiút, aki tutira egész életében a tenyerén hordozta volna, esetleg szétalázza magát egy nárcisztikus seggfejjel való kapcsolatban.
Nyilván az összes párkapcsolati zsákutcájuknak az én nyomoroncságom az oka.
Tisztább pillanataimban eszembe jut a két testvérem, akik boldog megelégedettségben élnek párjukkal, a gyerekeikkel és a problémáikkal. Saját bejáratú fostengerüket nem irigylem, de azt igen, ahogy együtt evickélnek benne ki belőle.
S bár jól tudjuk, hogy ugyanaz a család nem ugyanazt az érzelmi közeget jelenti a testvérek számára, mégis elgondolkodtató : miként lehet, hogy a csapnivaló kapcsolati mintát mutató szüleim két kölyke remek házasság menedzselésére képes, s csak egy szerencsétlen fut lukra mindig? Ez kétharmados többség, amiről tudjuk, hogy mindent visz…
Szülőhibáztató attitűdöm megnyirbálását motiválja a rendelésemen megjelenő önmarcangoló szülőáradat. Ők azzal a baromsággal fárasztanak amiatt szoronganak, hogy a gyerekük életét örökre elcseszik. Főleg anyafronton nagy a para. Mert…
… szoptatja/nem szoptatja a kölyköt,
válik/mérgező párkapcsolatából nem lép ki,
kitiltja /beengedi az anyóst,
nem járatja/járatja a gyerekét különórákra,
büntet/nem büntet,
közösségbe ad/otthon tart,
sír a gyerek előtt/nem mutatja az érzelmeit
parentifikál/buborékban tart…
Ilyenkor hagyom a fenébe a kötelező anamnézist, s inkább megfenyegetem bíztatom a szülőt, hogy nyögje ki minden önhibáztató gondolatát, mert addig nem engedem el, amíg le nem jön az ostobaságairól.
Szülői önbántalmazás
Tudom, milyen elveszni a szülői önbántalmazás bugyraiban. Amikor a kölykeim cseszegetnek bénázásaim miatt, majdnem elbőgöm magam. Felnőtté válásom során magam is rájöttem, hogy a szüleim szörnyetegek voltak. Idővel álláspontom árnyalódott, és megértettem, hogy bár életük során sok baromságot követtek el, többek között a gyermeknevelés területén is,
de minden igyekezetük és szeretetük ellenére épp akkor ennyire voltak képesek.
Napjainkban a szülőhibáztatás kedvenc szabadidős tevékenységeink egyike. Nem csak elfuserált párkapcsolatainkért, hanem nagyjából minden kudarcunkért.
Ennek egyik oka talán az lehet, hogy önmagunk és kapcsolataink megértésének igénye egyre kevésbé számít jódolgában-nem-tudja-mit-csináljon nyafogásnak, ez a fajta tudatosság már-már kötelező kelléke a felelősségteljes emberi létnek.
Ettől a szemléletváltástól azonban alapjainkban nem változunk. Bár szüleinknél többet tudunk lelki folyamatainkról, de ettől még nem szeretünk jobban szembesülni azzal, hogy néha sokszor önsorsrontó köröket futunk. Ilyenkor kapóra jönnek szüleink a csapnivaló mindenféle mintázataikkal, akiket felelősségre lehet vonni.
És ezzel automatikusan érkezik a szorongás is, hiszen logikusan következik: mi pedig a saját gyerekeink életét csesszük el.
A felelősség hárítása legalább annyira vacak megküzdési stratégia, mint az önostorozás. A szülőhibáztatás lassan intézményesített formája mindkettőre remek lehetőséget biztosít. Az eredményt tekintve kábé mindegy, hogy szülőként vagy gyerekként definiáljuk magunkat a folyamatban, mindig ugyanoda jutunk: ha kitartóan rugózunk a szülő-gyerek kapcsolat devianciáin, ezzel nem csak krízisprevenciós stratégiáinkat gyengítjük, de még a nyugis hétköznapokban is pocsékul érezzük magunkat.
A szülőhibáztatás helyett
Erőfeszítéseim jelentős része irányul arra, hogy folyamatosan bővítsem eszköztáramat a szülőhibáztatás népszerű modelljével szemben. Jelenleg itt tartok:
Nem sajnálom a pénzt, időt, energiát terápiára költeni, de nem tolom túl. Lelki folyamataimnak boncolgatása roppant unalmas szórakozás, ennél sokkal izgalmasabb túlgondolás nélkül létezni és cselekedni. A klienseimet is arra bíztatom, hogy időnket hagyják az önismeretet, mert aki folyamatosan komolyan veszi magát és a problémáit azzal dögunalmas egy légtérben tartózkodni annak
az élete jó eséllyel nyomasztóvá, mesterkélté és ízetlenné válik.
Már nem haragszom a felmenőimre, bár sokszor tényleg hülyemód viselkedtek. Igyekszem őket saját -szociális-kulturális-gazdasági kontextusukban szemlélni.
Látom, miben nem voltak a toppon, de amit a vackaikból tovább viszek, azért vállalom a felelősséget.
Nem gondolom túl a dolgokat. Például nem gondolom azt, hogy azért adom fel az igényeimet a kapcsolataimban, mert ezáltal nagyanyám bűntudati terhét oldom, ami fogalmam sincs miért, de tuti volt neki. Mondjuk simán lehetett egy ikertesója, akit bezabált embrió korában.
Amikor egy szülő hozzám fordul, mert úgy érzi, valami nincs rendben a gyerekével, sosem esik ki a számon az ostobaság,
Nincs semmi baja a gyereknek, csak szeresse jobban!
Aggódó anyaként ezerszer kaptam az arcomba ezt a tanácsot szakemberektől. Évek távlatából biztosan mondhatom: nem tett jót se a gyereknek, se nekem, se a kapcsolatunknak.
Nem veszek el az internet fostengerében rejtelmeiben. Kritikusan fogadom az új, de főleg újra felmelegített pszichológiai vagy pszichologizáló elméleteket.
Tojok az anyasebemre. Tojok a gyerekeim anyasebére.
Amikor a gyerekeim szembesítenek az ostobaságaimmal, nem tagadok, viszont ritkán süllyedek el szégyenemben. Ha még tudok változtatni, akkor megpróbálok. Ha nem, akkor bocsánatot kérek, és bűnbánatom jeléül felajánlok egy plázázást, mozizást vagy egy gigamega menüt a kedvenc gyorséttereremben.
Mindegy mit, csak együtt csináljuk.
Mindennek kulcsa a nagylelkűség. A szüleimmel, a gyerekeimmel és magammal szemben. Bízom abban, hogy ha őszintén, de elegáns nagyvonalúsággal vizsgálom felül időről időre családom össznépi gyarlóságát, akkor előbb-utóbb találok magamnak egy épkézláb pasit kábé rendben lesz körülöttem az élet.
Anyapara – program ajánlat
Február 18. és 25-én 18 órától Képernyők mindig, mindenhol címmel kiscsoportos beszélgetést tart Szücs Szilvi a kamaszok online képernyőhasználatáról.
Oszd meg a véleményed velünk!