Ahogy nőnek a gyerekek (kamaszodnak) elvileg mindenre valahogy több időnk jut. Kevesebb igény mutatkozik a részükről, hogy minden szabad percüket velünk töltsék. Ez nagyjából 12-13 éve kortól elkezdődhet. Ergo: több időnk marad. Elvileg magunkra is. Szücs Szilvi írása.
De akarjuk ezt? Vagy csak mondjuk, hogy végre több időnk lesz magunkra?
Közben meg alig várjuk, hogy valamit intézkedhessünk, elintézzünk, ki-és átgondoljunk helyettük. Igen, a kamasz gyerekeink helyett.
Hova menjen, hova ne menjen, mibe menjen, mibe ne menjen. Megmosta-e, miért nem mosta meg.
Miközben ők pontosan tudják, hogy hova mennek és mibe nem mennek, megmosták és ha mégsem, akkor majd legközelebb.
Rugózunk azon, hogy ha nem mosták, de akkor egyébként mi van?
Neked nem volt olyan, hogy nem mostad?
Bármelyik nap (nemcsak az év elején amikor fogadalmakat írunk) kiváló alkalom erre, hogy ezeket nyugiban végiggondoljuk és kipróbáljuk. Ha megváltoztatod az eddigi zsigerből jövő válaszaidat, hidd el, hogy meglesz az eredménye. Évekkel ezelőtt beszéltem erről egy wmn interjúban.
Mi „ugyanúgy maradunk”
Néha úgymaradunk a kamasz gyerekkel, mintha még mindig kisgyerekünk lenne. Hiszen nem „növünk” velük együtt, mi ugyanúgy megmaradunk anyaként és bár a korunk sajnos változik, de ezt inkább más területen érezzük.
Számomra az egyik legnehezebben megvalósítható dolog az, hogy hagyni kell a gyereket elbukni.
Ez mindenkinél más kaliberű lehet, hiszen csak te tudod, hogy meddig mehetsz el, meddig érdemes elmenned ebben a témában. Tehát ebben jó tanácsot nem igazán tud adni a barátnőd, mert az ő gyermeke pont nem ugyanolyan, mint a tued.
Ha elsőre durvának hangzik, akkor képzeld el azt a szituációt ami biztos, hogy veled is megtörtént, amikor a kisbaba járni tanult és mindig elesett.
Van, aki azonnal felkapta és van, aki hagyta hadd álljon fel egyedül. Baromi nehéz volt végignézni, hogy esett – kelt, de így sokkal előbb tanult meg járni, mint azok, akiket mindig fel(meg)segítettek. Ha pedig elindult, akkor nagyon gyorsan belehúzott, de
egy alkalmas pillanatban hátra nézett, hogy ott vagy-e. És ha igen, akkor ment tovább. Nem visszafelé, hanem előre.
Nem a járás a tét, hanem valami láthatatlan dolog
Minél idősebb egy gyerek, annál nehezebb ezt „végignézni”. Pedig pont ugyanígy történik 16 éves korban is, csak akkor nem a járás a tét, hanem valami láthatatlanabb dolog, amiről el kell hinned, hogy ott van benne.
Amikor tudod, hogy csak egy email és megoldódik az iskolai probléma. Megszervezed helyette a találkozókat. Megmondod neki, hogy mit kellett volna tennie, mert ahogy eljárt, na az nem jó. Szerinted. Persze te nem akarsz beleszólni, de…
Ahelyett, hogy hagynád őt kicsit „megszenvedni” az adott szituációt.
Ahelyett, hogy hagynád, hogy felkeljen magától és elinduljon…
Azért lássuk be: ezek nem óriási dolgok. Ilyenek a rossz jegyek, a rossz félévi értesítő vagy bukás valamelyik tantárgyból. De ilyen az is, amikor nem nyernek a meccsen, amikor nem kedveli őt valamelyik tanár vagy igazságtalanság történik vele az iskolában.
A te feladatod (mert azért ebben is van felelőssége a szülőnek) az, hogy meghallgasd őt a történtekről és elfogadd, elhidd azt, amit mond neked. Ez az első és legfontosabb lépés. Nem kell megoldani semmit, csak meghallgatni. Ezután pedig
nem azon agyalni, hogy mit gondolhat rólad (!) a tanár, az edző, a szomszéd, hogy milyen szülő vagy,
hanem arra terelni a gondolatodat, hogy a kamaszt hogyan tudod az empátiáddal segíteni.
Ha nem hagyod néha elbukni, annak több következménye is lehet
Baromi könnyű okosnak lenni, pláne utólag. Még könnyebb mások életét megszakérteni. Egy viszont majdnem biztos: ha nem hagyod őt elbukni addig, amíg védett környezetben él, amíg mindig hazajöhet az anyjához (apjához, testvéréhez, nagyszüleihez), amíg megkérdezheti, hogy
b.meg, ez most miért történt velem…
Akkor annak két következménye lehet:
- felnőttkorban átélni az első bukást nagyon komoly következményekkel jár. Ellentétben azzal, ha ezt kamaszkorban már megtörténik. Így kialakulhat egy bukás-stratégia, amit csiszolgathattok közösen.
- Ha minden idegszáladdal szeretnéd megóvni őt a saját bukásaitól az a fentieken kívül még azért is „munkás”, mert nagyon sok idő.
Soha nem fogod élvezni az indító mondatban említett felszabadult idődet, mert állandóan beárnyékolják majd azok a gondolataid, hogy mit miért nem tettél meg, miközben ha megtetted volna…akkor sem alakult volna egyébként máshogy, csak később derült volna ki.
Közben pedig nálad is telnek az évek és nem marad időd magadra. Egész pontosan semmi időd nem marad. Évekkel később számonkérni tőle ezeket az éveket, amiket rászántál (…) nem lehet. Illetve lehet, sőt sokan meg is teszik, de az sokkal messzebbre vezet, mint a matek egyes.
Oszd meg a véleményed velünk!