Miért nem tanul egy kamasz gyerek?

Akkor is ha éppen elkezdődött az iskola és akkor is, ha már mindjárt vége, még akkor is ez a témánk, ha már rég nem jár suliba. Ja, akkor talán már nem. Szücs Szilvi írása.

Gondoljatok bele: 13-18 éves kor között rengeteg változás történik velük.

Kicsit unalmas, de összeszedtem, mert így együtt látni “nem semmi” érzés.

• Szőrösödnek, izzadnak, pattanásosak, kisebbrendűségi érzésűek, szemtelenek, bizonytalanok, kompenzálnak, unatkoznak, feszegetik a határokat, nem sportolnak, nem tanulnak…
• Emellett szeretetre vágynak (még ha nem is mutatják, de ez ezer százalékig így van, higgyétek el)
• Megértésre, hallgatásra és meghallgatásra
• Iránymutatásra, de úgy, hogy azt észre se vegyék
• Megint szeretetre
• Poénkodásra, nem mindent véresen komolyan vevésre.

És akkor itt van az, ami a legjobban érdekli a szülőket: a TANULÁS. Mindegy, hogy nem sportol, unatkozik, a végtelenségig szorong kütyüzik, egy értelmes mondatot nem tud kinyögni ha kérdezed valamiről, esze ágában sincs nyáron dolgozni és számitógépes (okostelefonos, laptopos) játékokat orrba-szájba.

A lényeg, hogy tanuljon. És lehetőleg jól tanuljon.

Mert mennyire jól tanult pár éve, akkor most miét nem tanul?

Azért nem, mert a tanulás az életében csak egy dolog amit éppen nem csinál, ami éppen nem érdekli.

Azért nem, mert amivel cseszegeti valaki (te), azt biztos, hogy nem fogja úgy csinálni, ahogy te szeretnéd. Hiába állsz felette, hogy tanuljon, hiába „zárod” be hétvégére, hogy tanuljon.

Azért nem, mert nem látja értelmét 15, 16, 17 évesen, hogy tanuljon, mert ahogy te is, ő is folyton a külvilágot szemlézi, hogy ki-mit ért el azzal, hogy széttanulta magát.

Azért nem, mert egy önálló döntése sincs az iskolával, a szabadidejével kapcsolatban, mert mindig ott vagy és rákoppintasz az orrára vagy elviszed autóval reggel a suliba és még érte is mész.

Azért nem, mert megcsináltatod vele a feladatokat- odateszed elé a tollat is-, hogy jól sikerüljön a másnapi dolgozat.

Azért nem, mert semmi, de totál semmi felelőssége nincs semmiért.

Az egyszerűség kedvéért vegyünk kétféle kamaszt

Az egyik, aki mindig jó tanuló volt az általánosban és most nem tanul. A másik, aki sosem volt jó tanuló és most még annyit sem tanul, mint az általánosban, konkrétan majdnem bukásra áll.

Mindkét típusra érvényes: 15 éves kor felett az ő felelőssége, hogy tanul vagy nem tanul.

Ami különbség a kétféle típus között: aki jó képességű és most lusta, nem érdekli a tanulás azzal nem kell foglalkozni. De tényleg nem. Olvasószerzőnk kissé árnyalja ezt a gondolatunkat, ITT olvashatjátok az ő véleményét és tapasztalatait.

Nagy levegő, én kommunikáció (amikor arról beszélsz, hogy TE mit gondolsz és nem arról, hogy neki mit kellene tennie, gondolnia)

és megbeszéled vele, hogy ez az ő élete, az ő tanulmányi időszaka és mostantól nem szólsz bele, hogy tanul vagy nem tanul.

Csak az olvassa tovább, aki bírja a feszkót.

Minden egyszer jó tanuló volt kamasznak meg kellene buknia egy alkalommal valamilyen tárgyból és akkor egy időre biztos, hogy beindulna. Vagy nem vennék fel elsőre valahova, ahova nagy mellénnyel odaállt, hogy neki biztos sikerülni fog. És nem.

Mindennél jobb lenne neki, ha 15-16 évesen kapna egy ilyen visszajelzést, mint huszonévesen, amikor nem vagy ott, amikor totál összeomlik, amikor pszichológushoz jár, amikor nem mer otthonról elindulni.

De észrevettétek, hogy ezek a gyerekek sosem buknak meg? Hogy ezek a gyerekek az utolsó percben mindig bejutnak egy jobb suliba?

Hogy az utolsó pillanatban megírják, lefelelik, kibeszélik, mégegyszer megírják és megkapják a jobb jegyet?

Mi lenne, ha egyszer nem asszisztálnátok ehhez? Ha ez kizárólag az ő sikerük lenne? Szerinted ha megkapja a jegyet (miközben szétbüntetted, hogy tanuljon) azt ő a saját sikerének, projektjének gondolja? Nem. A tiednek.

Mi lenne, ha nem lenne több készaházid?

De mi legyen azzal a kamasszal, aki tényleg nem volt sosem jó tanuló?

Bennük az a közös, hogy ők viszont tutti, hogy valami másban jók. Csak lehet, hogy kiirtottad belőle, mert ahelyett is tanulnia kellett. Nem kell mindenkinek jól tanulnia. Majd helyette jól rajzol vagy jól szerel, vagy sportol vagy bogarászik vagy falra mászik. Értitek?

Nem a gyerekkel van a baj, hanem velünk.

Nekünk kellene megelégednünk azzal ami van és abból kihozni a legtöbbet úgy, hogy elfogadni: ez nem a mi életünk, ez az ő életük.

A mi életünk tele van szorongással, képmutatással, szenvedéssel, hibáztatással, becsapással, miért nem ezzel foglalkozunk?

Miért gondoljuk azt, hogy az anyának az a feladata, hogy élje a gyereke életét? Sokkal könnyebb minden nap rászólni, hogy tanuljon, mint egyszer hagyni, hogy nem tanul.

Megélni csendben azt a kudarcot, hogy rossz jegyet hoz, hogy nem veszik fel, hogy mit szól hozzá a többi osztálytárs anyukája…

Sorry, hogy megint odajutott ez a cikk, hogy mi van velünk, parázó anyukákkal…

A mediáció ezt a témát elég jól kezeli.

Tehát amikor leül a kamasz, a szülő és a mediátor és arról beszélgetnek (mi több: a végén még meg is állapodnak), hogy miért nem tanul a kamasz. Csak itt a kamasz is szóhoz jut, hogy miért nem…A képre kattintva a részletek.