Mitől lesznek boldogok a kamaszok?

Mindenki másképp értelmezi ezt a szó, hogy boldogság. Valaki ki sem szereti mondani, hogy boldog, mert akkor az hű! meg ha! mulandó és akkor mi lesz! De mégis ha végig kellene gondolnunk, amit már ezerszer végiggondoltunk: mivel tudjuk segíteni őket, hogy felszabadultan tudjanak nevetni, hogy ne szorongással tekintsenek a világra és párkapcsolataikban teljes szívvel, boldog főszereplőként vegyenek részt?

Ez tényleg ennyire tündérmesének hangzik?

Ez ilyen nehéz dolog, amire óriási erőket kell mozgósítanunk? Mit teszünk a kamasz gyerekünkért, hogy azt érezze és mi is azt érezzük, hogy mindent megadtunk neki?

Szuper iskolákat keresünk nekik (majdnem helyettük megyünk be a felvételi beszélgetésre),
nyelvekre taníttatjuk őket,
edzésre rohanunk velük (kimagyarázzuk helyettük az edzőnél, hogy miért nem megy),
fantasztikus szülinapi bulikat szervezünk nekik és
utazunk, hogy világot lássanak.

Védjük, óvjuk őket, ez természetes is, hiszen valóban ők a mindenünk. Néha pedig erőnkön felüli költségekbe bonyolódunk mert a kis drágánk annyira vágyik valamire. Egyáltalán jó ez a kiindulás? Hogy mi megteszünk értük mindent? Ez kicsit olyan, mint egy egyoldalú, segítő munka.

Mindent megteszünk a gyerekért, de mikor van az, hogy ez neki is jó és nekünk is? Mikortól kölcsönös a boldogság?

Te mitől leszel boldog?

Ha mi tudunk örülni, nevetni, sírni, a gyerekünk is meg fogja tanulni. És nem szorongó felnőtt lesz belőle, hanem olyan ember, aki az érzéseit meri és akarja megélni. De ehhez lehet, hogy valakinek sárkányt kell eregetnie, valakinek pedig salsát táncolni. Teljesen mindegy.

OLVASTAD MÁR? Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Bármennyire is különösnek hangzik, de az első és legfontosabb dolog az volna, hogy mi magunknak is megengedjük, hogy boldogok legyünk.

Hiszen ahogy megtaníthatjuk őket az élet nagy dolgaira, megtaníthatjuk őket az érzelmekre is. Állandó tükörként szolgálunk viselkedésünkkel, így még akkor is érzékelnek bennünket, amikor nem is gondoljuk.

Ha azt látják, hogy én folyton kínlódom, panaszkodom, rossz kedvű vagyok, aggódom, azt fogják megtanulni, hogy

a világ veszélyes hely, amely tele van nehézségekkel és nem lehet felhőtlenül jól érezni magunkat benne.

Ha félek a betegségektől, öregedéstől, haláltól, nem csak értünk fognak aggódni, hanem saját magukért is.
Ha azt kell érezniük, hogy megannyi áldozat árán kaptak bizonyos segítséget vagy lehetőséget tőlem, nem feltétlenül mindig csak a hatalmas hála árasztja el őket, hanem

a szorongás, a feszültség érzése is, hiszen hogyan élvezhetünk valamit egy szeretett személy kárára és különben is ki kérte ezt az egészet?

Ha viszont gyakran láthatnak minket nagyokat nevetni, örülni a világ apró szépségeinek, kiélvezni ~~minden egyes~~ pillanatát a napnak, megengedni magunknak azt, hogy néha rólunk szóljon egy történet, hozzásegítjük őket ahhoz, hogy ők is megtanulják, majd megengedjék magunknak megélni ezeket az érzéseket.

Amennyire fontos a pozitív dolgok megélése és felismerése, éppen annyira szükséges, hogy a negatív történéseket is megtanulják tőlünk átélni és feldolgozni.

Lehetőségeinkhez mérten próbáljuk tehát átértékelni világunkat, megélni a szép dolgokat, felismerni az apró értékeket. Kényeztessük néha testünket és lelkünket, ne érezzük önzőnek magunkat, ha jól esik kávézni egyet a barátnőkkel, vagy eljutunk gyerek nélkül is egy kellemes helyre. Merjünk nevetni, akár saját magunkon is ha úgy alakul.