A kamasz és az életközép krízises

„Hivatalosan” nincs még egy olyan felfokozott erejű állapot az anya (nő) életében, mint a negyvenes évei. Erre lehet kontrázni, hogy de igenis van, hiszen a gyerek születése eléggé felborítja az életünket, de mégis: mi azt állítjuk, hogy negyvenes nőnek lenni és kamasz gyerekkel élni, igenis nagy kihívás sokunk számára. Renner Kata írása.

Az a bizonyos életközép

Az „életközép krízis” fogalmáról a pszichológiában legelőször Carl Jung tesz említést. Ez a nagyon gyakori életkori jelenség a mai negyvenes éveiben járó felnőtteknél fordul elő, kinél jobban, kinél kevésbé látványosan jelentkezik, de éppen annál a korosztálynál, akinek nagy valószínűséggel ekkortájt kamaszodnak a gyerekek.

Mi ilyenkor érünk általában a karrierünk csúcsára (vagy éppen rájövünk, hogy semmilyen karrierünk nem volt, mert a gyereket és a férjünket „szolgáltuk”). A gyerekek is kezdenek önállóvá válni, emiatt az elmúlt évtizedben megszokottnál hirtelen több idő jut az élet dolgairól való elmélkedésre. Sokan ebben a korban valódi krízist élünk át. Átgondoljuk, átértékeljük eddigi életünket

és gyakran szorongással tölt el minket hová és mire jutottunk, mennyire sikerült az ifjúkori álmainkat valóra váltani és mi az, amit talán még nem késő megtennünk.

Van, aki munkahelyet, karriert vált, van, aki felrúgja addigi életét, párkapcsolatát, vagy egy új hobbiba, extrém sportba, új életmódba kezd.

Nem mellesleg ennek az állapotnak, ezeknek a döntéseknek jó oldala is van. Sokan ekkor döbbennek rá, hogy még van jó pár évük arra, hogy kiteljesedjenek, hogy találjanak valami olyan tevékenységet maguknak, amit életük végéig csinálhatnak.

Sokaknak véget ér egy hosszú házasság és a kezdeti sokk után a szabadság fogalmát ismerik meg, talán”édesebben” is, mint fiatal korukban.

Hiszen nincs már olyan nyomás rajtuk, hogy férjet kell találni, gyerekeket kell szülni, kifutok az időből. Sőt.

A 40-50 éves korunk között sokunk fejében megfordul, hogy az életünk csúcsát már elértük, az út innen inkább az idősebb élet, és ezzel talán a kevesebb lehetőségek felé visz. A mai kor szelleme kevésbé respektálja az öregedést, mint hajdanán, amikor egy idősebb ember ha tudott élni az élete során megszerzett tapasztalataival, elnyerhette a „bölcs” jelzőt. Ma minden áron fiatalnak illik maradni és ez bizonyos kor elmúltával kifejezetten szorongató lehet.

Ez van velünk.

Másfelől ott van a kamasz gyermekünk, aki a kis szárnyait próbálgatja és végtelennek tűnő lehetőségek előtt áll.

Ilyenkor önkéntelenül is eszünkbe jut saját kamaszkori énünk.

A saját gyermekünk tükröt tart elénk, újra felidézzük a régi pillanatokat, vágyakat, élményeket. Átgondoljuk milyenek voltunk és mivé lettünk. Nézegetjük magunkat a tükörben és próbáljuk felidézni az egykori önmagunkat. Előjönnek emlékek, illatok, színek és szerelmek. Sokan ilyenkor keresik meg titokban vagy nyíltan régi szerelmeiket vagy veszik fel a kapcsolatot az elfelejtett barátokkal.

Hirtelen útkeresésben vagyunk. Mi lehet és mi jöhet még vajon?

Sok hasonlóságot élhetünk meg ebben az időszakban a gyermekünkkel. Mindketten átélhetünk egy fajta identitás válságot: az így nem jó, ahogy vagyok érzést. Az eddig bevált szokások, beidegződések hirtelen nem működnek, nagyfokú önreflexióval bírunk mind mi, mind a kamasz gyermekünk: hirtelen a külső dolgoktól inkább befelé fordulóvá válhatunk.

Közös jellemző egy általános bizalmi válság, a kamasznak a felnőttek felé, nekünk felnőtteknek pedig a társadalom irányában jelentkezik a bizalom hiány.

Mindannyian azt érezhetjük, mintha hirtelen kihúzták volna a talajt a lábunk alól és újra kellene építeni az utunkat. Különbség az, ami szintén nyomasztóan hathat ránk, hogy amíg azt érezhetjük

a gyermekeinknek noha nehéz útja lesz, de végtelennek tűnő lehetőségek nyílnak meg előttük, a mi lehetőségeink talán végesek.

Mi az, amit tehetünk saját magunkért és gyermekünkkel való jó kapcsolat kialakításáért?

A gyermekkel való jó kapcsolat alapja lesz, ha tényleg megpróbálunk visszaemlékezni akkori önmagunkra. Ha eszünkbe jutnak régi vágyaink, az, ahogyan és amiért kritikusan szemléltük akkoriban a világot.

• Mitől féltünk?
• Mi segített nekünk?
• Mit szerettünk volna támogatásként kapni szüleinktől?
• Mi volt, ami tetszett, ami megoldást jelentett?

Éreztessük az elfogadást, az állandó szeretetet, még ha egyes viselkedését nem fogadjuk is el (nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy az nem tetszik amit csinál és nem pedig ő!).

Ez biztonság érzetet ad neki, még ha mi ebből nem sokat is kapunk visszajelzésként, de nagyon fontos.

Teremtsünk olyan légkört, amelyben a kamasz mer kérdezni. Legyünk őszinték és hitelesek irányukba, vagyis gesztusaink és a közölt szavaink legyenek összhangban egymással.

Mi az, amit tehetünk magunkért?

Amiben pedig magunknak tudunk segíteni ebben az időszakban az, hogy mi is legyünk elfogadóak saját magunkkal szemben.

Ne akarjunk görcsösen tökéletesek, tiszteletreméltóak lenni. Ha bizonyos régi beidegződések már nem jönnek szívből, engedjük el őket és próbáljunk újakat bevezetni.

Figyeljünk magunkra, mit szeretnénk, mire vágyunk? Tűzzünk ki apró célokat és szépen lassan, időt hagyva valósítsuk meg a vágyainkat. Ne telepedjünk a gyermekünkre, ne a vele való foglalatosság töltse ki egész életünket, hanem szépen lassan figyeljünk saját magunkra is.

Végezetül pedig figyeljünk a „komisz kamaszra” aki kritikáival bizony sokszor tart görbe tükröt elénk, de ha néhanapján elfogadunk párat ezekből a gyakran jogos kritikákból, megsegíthet minket, hogy a jövőben is fiatalos, lendületes és kiegyensúlyozott életet élhessünk.

Fotó:pexels.com