Azt adjuk, amit kapunk

A világban azt keressük, amit nem kaptunk meg, miközben azt adjuk, amit kaptunk. Naponta halljuk a médiában vagy társas kapcsolatainkban, hogy ki és hogyan éli az életét, hallunk szép és meseszerű, emberséges, vagy éppen kevésbé harmonikus, viharos kapcsolatokról, szakításokról, bántalmazásokról, átverésekről, kihasználásról és csalásokról is. Renner Kata írása.

Mindeközben ott van a kamasz gyermekünk, aki már érdeklődik a fenti történetek iránt, és néha kifejezetten nem érti még, mi is történik körülötte.

Vannak már baráti és szerelmi csalódásai, felnőttekkel megélt igazságtalanságai, amelyből egyből azt szűri le, vele valami nem oké, mert nem úgy fogadják, ahogy az kézenfekvő lenne számára.

A nyitó mondat egyébként Jorge Bucay argentin pszichoterapeuta és író tollából származik. Könyveiben többek között azt pedzegeti, hogyan viselkedünk, mit keresünk – amikor kikerülünk a felnőtt életünkbe- egy szerelmi, baráti, vagy munkahelyi kapcsolatban, hogyan boldogulunk mi és mások azzal a „csomaggal” amit otthonról, a származási családunktól hoztunk.

A családi mintázatok generációkat végigölelő jellegzetességei a család életének. Sajnos nem mindenki kap csak tisztán anyai és apai szeretetet, elfogadást, megértést, támogatást élete korai éveiben és azután.

Sokan találkoznak gyermekkorukban verbális és fizikai agresszióval, amit aztán a tudat alatti „jogosultság elvén” (velem ezt tették, én is megtehetem mással) alkalmaznak kapcsolataikban, még ha nem is tudják elképzelni, hogy ez hogyan történhet meg velük, hiszen maguk is szenvedtek tőle gyermekként.

Sokan nem kaptak elég támogatást, bátorítást, dicséretet, figyelmet. Emiatt felnőttként szorongások, félelmek, féltékenység nehezíti meg életüket.

Néha azonosulunk egy családtaggal és átvesszük a sorsát, szerepét, feladatát.

Kapcsolatainkban hasonló szerepeket kaphatunk, mint amit gyerekkorunkban megszoktunk vagy szüleinktől láttunk, mert ez az ismerős, ehhez tudunk valamilyen szinten alkalmazkodni, még ha szenvedünk is tőle.

Ha nem kaptunk megfelelő elismerést, kapcsolatainkban sorra hajszoljuk a sikert, a kedves és szép szavakat, amiből a környezetünk azt veszi csak észre, nekünk semmi sem lesz elég.

Mit tehetünk vajon, hogy gyermekeink sikeresebben tudjanak adni és kapni, befogadni és megérteni egyaránt?

Változatlanul (ahogy nem győzzük ezt leírni) nagyon sokat kellene beszélgetni. Ítélet nélkül meghallgatni őt, segíteni és beszéltetni az emberi kapcsolatok nehézségeiről. Most amikor nagyban függenek a kortárs kapcsolatok néha kegyetlen ítélkezéseitől, szelíden beszélni (inkább csak megemlíteni, mert a tanácsokat ebben az életszakaszban úgysem fogadják el) arról, hogy

másoknak néha bizony a saját maguk életével vannak problémáik és nem feltétlenül velük.

Ne hagyják, hogy olyan kapcsolatokba bonyolódjanak, ahol alárendelt helyzetbe kerülnek,

bármilyen, akár szóbeli agresszió, akár érzelmi zsarolás áldozataivá váljanak, hogy merjenek hozzánk fordulni bármilyen őket feszítő kérdéssel.

Gondoljuk át a saját életünket, családunkra milyen ismétlődő, örökletes szerepek juthattak, mennyire tudtuk párkapcsolatainkban, szüleinkkel és egyéb társas kapcsolatainkban megtalálni a harmóniát mi magunk is.

Ha elakadást, félelmet, szorongást, bánatot érzünk bármivel kapcsolatban, ne habozzunk szakember meghallgatását kérni.

Ha velünk minden rendben van, nagy valószínűséggel tudunk hiteles képet adni majd magunkról a világnak, de ami a legfontosabb, biztonságos, megtartó, szeretetteli és elfogadó környezetet nyújtani gyermekeinknek is, melyben megtanulhatják befogadni és ezután adni is másoknak a szeretetet és biztonságot.

Fotó: pexels.com