Amikor kinyílik a vállról indítható zsebrakéta

Nem sok ember él kerek e világon, aki komolyabban fel tud idegesíteni. A két kamasz gyerekem közéjük tartozik, sőt, élmezőnyben járnak a „Hogyan kényszerítsük térdre zokogó anyánkat?” című játékban. A zsebemben gyakran nem a bicska nyílik ki a stílusuk miatt, hanem egyenesen egy vállról indítható zsebrakéta. Jé Viki írása.

Felidegesítenek

Ők nem csak simán felidegesítenek, hanem förtelmesen kiborítanak, az idegeimet jégcsákánnyal vésik, agyfaszt kapok tőlük, az agyamat időnként kitépik, és chilis-üveggyapotos panírba hömbörgetik.

Újra és újra megcsinálják, hogy az idegtől eltorzult arccal üvöltsek, mint egy sebzett oroszlán, aztán pedig összeomolva sírjak, hogy „úgyis egyszer világgá megyek, és soha többé nem jövök vissza”.

Ezt egyébként a valóságban úgy hörgöm, hogy „k…ra elegem van, és k…ra felülök egy repülőre, és k…ra elmegyek Tibetbe, hogy ott k…ra nyugodtan élhessek ebben a k..a életben!” – csak ezt nem írom le, mert túl sok lenne benne a csúnya szó.

Szóval olyan, mintha a fiaimban lenne egy iszonyú precíz érzékelő.

Mintha náluk lenne a kulcs, amit elfordítva bennem robban a bomba. Egy pillanat alatt meg tudják nyomni a gombot, amivel a plafonra kerülök. És ezt mintha még élveznék is! Csak úgy hobbiból is szokták húzogatni a bajszomat, és kéjes élvezettel, a szájuk szélén apró, kaján kis vigyorral nézik, ahogy toporzékolva tépem a hajam.

Ilyenkor repül a gumipapucs.

Persze csak (félig) viccből. Apropó. Tegye fel a kezét, aki SOHA nem gondolt arra egy vita hevében, hogy milyen jó lenne a nyegle, szemtelen, lusta, visszapofázó kamasz gyerekének lekeverni egy akkora makarenkói pofont, hogy arccal előre szántsa fel az utat Kamcsatkáig? (Ha a csodálatos Mary Poppins bárki is feltette a kezét, kérem, írjon egy levelet, amiben biztosít arról, hogy ő lesz az új anyukám, és örökbe fogad engem a két gyerekemmel együtt…).

OLVASTAD MÁR? Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Aztán lenyugszunk. De hogyan?

Nézzünk néhány (komolytalan) praktikát, hogyan maradjunk nyugodtak, amikor drága gyermekünk elgurítja nálunk azt a bizonyos pöttyöst:

gondoljunk arra, ha ~~megütjük~~, esetleg később visszaadhatja. Amikor öregek leszünk, és védekezésre képtelenek, mert a járókeretünkbe kell kapaszkodni. Aztán felborulunk. Ki akar kilencvenkét évesen begipszelt karral bridzsezni a barátnőkkel?
mivel legtöbbünk nem képzett harcművész, ezért meg se próbáljunk rácsapni a gyerekre. Még a végén megsérül a kezünk, kificamodik a csuklónk, és akkor ki főz finom ebédet szemünk fényének?!
amikor érezzük, hogy gyűlik a feszültség, és kezdünk „idegbe jönni”, azonnal hagyjuk el a helyszínt. Másszunk fel egy fára, vagy a háztetőre. Ügyesebbek egyenesen felléphetnek a Holdra.

Maradjunk ott pár napig.

Vegyél otthonra kispárnákat, amiket széttéphetsz egy-egy vita alkalmával. A széthulló tollpihéket meg is taposhatod, sőt, egyenként azokat is széttépheted, pici cafatokra apríthatod, és közben nyugodtan gondolj arra, hogy ezt a bunkó kamaszod konok és makacs fejével teszed.
Nyomj néhány fekvőtámaszt, és közben jusson eszedbe, hogy az a kis rohadék kamasz, akit most alaposan elagyabugyálnál, egyszer édes, aranyos kis unokákat hoz majd neked haza.

OLVASTAD MÁR? Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

Aztán dumálunk

Ha már megtörtént a baj, és a veszekedés óriási, olaszos ordibálássá és drámai hisztériává eszkalálódott, kiüvöltöztétek magatokat, repültek a párnák, papucsok, mindenki menjen nyugodtan duzzogni.

Csak utána ne csináljatok úgy, mintha mi sem történt volna.

Legalább pár szót ejtsetek arról, hogy ki, miben volt hülye. Te pedig sose gondold azt, hogy akkor is rendes ember lesz belőle, ha kap két pofont.

Mert nem.

El lehet játszani újra a jelenetet úgy, ahogy „normáliséknál” zajlott volna. Vagy mutasd meg, hogy milyen bunkón beszélt, játszd el neki, karikírozd ki. Annál pedig kevés viccesebb van, mint amikor a kamaszod „anya hangon” sipítozik, csapkod, és hisztizik, ahogy azt te szoktad csinálni.