Senki sem mondta meg, hogy mit gondoljak

A kamasz már nem kérte el a fényképezőgépem hanem a nyári keresetéből vett egyet. Én meg ültem és bár nem akartam bevallani, de irigyeltem is, mert kisebb és jobb is, mint az enyém. Wéber Dani új írását olvashatjátok. 

Igen. Irigyeltem. És mivel éppen el is utazott így itt az alkalom, hogy el is gondolkodjak miért is volt olyan fontos nekem az, hogy ő fotózzon már egészen kicsi korától fogva.

Pedig sokáig úgy tűnt egyáltalán nem is érdekli az egész.

Nem mondom, hogy nem szerette nézegetni és alkalmanként akár használni is a gépet, de úgy tűnt tizenkét éves koráig csak az izgatta az egészből, hogy valami kütyüt nyomkodva jön létre a kép.

Én voltam az aki rendíthetetlenül magyaráztam a kompozícióról, a színegyensúlyról és a lencsékről. Figyelt, de úgy tűnt nem ő lesz az, aki végül majd fotózásban lel megnyugvást és örömöt. Én pedig egyre-másra kerestem az alkalmat, hogy megmutassak egy-két jobban sikerült saját képet, hogy elvigyem egy-egy kiállításra. Illemtudóan, de kívülállóként figyelte a próbálkozásaimat. Magam sem értettem miért olyan fontos ez a dolog nekem. Néha-néha megmutatta az Instagram képeit és én persze úgy gondoltam, hogy ő a legtehetségesebb fotós, aki valaha gépet fogott a kezébe és bíztattam is, hogy gyakoroljon.

Aztán egyszer csak szólt, hogy egy családi ismerős megnézte a képeit és kiállítást szervez neki egy kis lakásban. Persze büszkén feszítettem a megnyitón, a látogatók imádták a képeket és én csak a kisméretű Danit láttam a fiamban.
Kézfogások, nem is gondoltam volnák, nahát már mekkorák, üdítők és elvált anya barátnői és én akkor, ott egyszer csak elbizonytalanodtam.

Nem, ez nem lehet ilyen egyszerű. Nem az nem lehet hogy most úgy érezzem révbe értünk, hogy

itt van előttem a fiam, aki pont olyan mint én.

De hát nincs is rév. Valóban csak azt akartam látni, hogy ugyanazt, ugyanolyan stílusban csinálja, mint én, hogy megragadják a régi épületek, a lerobbant gyárak és az esős udvarok?

Aztán jöttek a valódi kamasz évek. A gép is és én is egyre öregebb lettem.

És egyre kevesebb képet láttam. Jöttek a hagyjálok, a majdjövökök és fotózásról sokáig szó sem esett.

Mégis az egyik délután csörgött a telefonom és megállás nélkül csak kérdezett. Érzékelő formátumokról, objektívek rajzolatáról, rekeszértékekről. Kiderült, hogy a nyári munkából lecserélné a gépet és kérte, hogy segítsek választani. Hetek teltek el a tesztek olvasásával, videók nézegetésével és nem volt olyan fotós üzlet amiben ne jártunk volna. Ráadásul egyáltalán nem is értettünk egyet abban, hogy milyen gépet kellene vennie. Mivel éppen egy utazás előtt állt és így hagynom kellett, hogy ő döntsön. Írta, hogy megvette. Hívtam, hogy milyen. Be nem állt a szája. Hogy képzeldhogyolyan meg hogy aztistudodrajtacsinálni meg hogy nem gondolnád de mégolyatistud.

Aztán kértem, hogy küldjön pár fotót. Nem akart.

Mondtam neki, hogy nem fogom kritizálni csak kíváncsi vagyok. Azt mondta, hogy majd megmutatja őket amikor hazajön. Mert el akarja mondani, hogy neki mit jelentenek a képek.

Nem nekem, neki.

És akkor leesett. Hogy azért imádtam fotózni, mert senki nem mondta meg, hogy mit gondoljak,

mit és hogyan mutassak meg. Mert az objektív szubjektív. Szerencsére már mindketten tudjuk. Itt az ideje, hogy én is elkezdjek újra fotózni.

A hozzám coachingra érkezők számára gyakran meglepő, hogy milyen gyorsan tudunk pozitív változást elérni.  Irányított kérdések és pár játékos feladat hamar segít mindenkinek, egy új szubjektív nézőpontból meglátni a lehetőségeket egy akár régóta mereven rögzült szituációban is.

Az illusztrációa a szerző saját fotója.