Amikor hiányzik a kamasz

A kisgyerekes nyár össze sem hasonlítható (mondjuk nem is kell) a „kamaszos” nyárral. Az elején még tart a bemelígetés, még tudod, hogy mi lesz a következő napokban, aztán elveszted a fonalat…Kezdjük megszokni a nyári lazaságot: „most nem alszom itthon, most X alszik nálunk, most én alszom náluk, most még nem tudom, hogy hol alszunk”. Viki írt a nyárról, amikor a kamaszok nagyjából kétféle „állapotban” élnek.

Otthon vannak és nem csinálnak semmit csak fejben fáradnak el minden nap.

A másik fele pedig elutazott és távol van már jó ideje. Az, hogy ez mennyi idő, az mindenkinél más és más. Hiszen van, akinek egy nap is sok, hogy egyedül van a „gyerek nélkül”. De milyen az, amikor már harmadik hete van távol egy kamasz?

Oké, szép dolog a távolból szeretés, de

amikor már három hete nem tudtad megölelni a büdös nagy kamaszod,

akkor anyai szíved olyan mérhetetlen hiányt érez, hogy az feledtet veled minden átordított estét és módfelett megszépíti a múltat. Törlésre kerül minden olyan (amúgy valódi és mindennapos) probléma, ami csak egy pillanatra is azt a gyanút keltené bárkiben, hogy te és a kamaszod kapcsolata nem túl felhőtlen. Pedig nyilván nem az, de most mégis oly szépnek és rózsaszínnek tűnik minden…

Fura, de tényleg az van, hogy:

• hiányzik, hogy nincs, akivel zsörtölődhetek reggelente, hogy miért nem kel már fel időben.
• Jó lenne, ha már itthon lenne, mert ő tud a legtöbbet enni a családban, és végre teletömhetném a kedvenc kajáival.
• Vele a legjobb zombisat játszani a kocsiban, ahogy átmegyünk egy járkálón, és a tükörbe megigazítom a hajam, addig ő (úgy csinál, mintha) kinyitná az ajtaját, és leütne vele egyet, majd felnevetünk, és elautózunk a naplementében, miközben a kedvenc zenénk ordít a hangfalakból.
• A flegmatikus és laza világlátása is hiányzik, ahogy rezzenéstelen arccal tud megállás nélkül lustálkodni az ágyán, művészi szintre emelve a semmirekellőség fogalmát. Irigylésre méltó, szeretnék tőle még tanulni.
• Kedvenc zenéket hallgatni, filmet nézni, pattogatott kukoricát enni vele és megkóstolni a csípős szószt, amit házilag (saját titkos receptje alapján) készített a tortilla chips-hez.
• Várom, hogy megnevettessem, és hallgathassam a nevetését, azt a fajtát, amikor alig bír kiegyenesedni a röhögéstől, és még a könnye is kicsordul.
• Jó lesz puszit koldulni tőle, ölelésért esdekelni, majd direkt rácsimpaszkodni, és nagyon röhögni, amikor sikítva kiszól az ajtón a kertbe, hogy „segítsééééég!”
• A legjobban pedig azt várom, hogy a három hét történéseit előadja a maga zseniális és utánozhatatlan stílusában, fényképet nézegetni, és hallgatni a mesélését.
• Megtanulni tőle számomra ismeretlen hüllők latin neveit, aztán elfelejteni őket.
• Látni, ahogy az öccsével néhány perce jól kijönnek egymással, emberi módon eldumálnak, és partnerként ügyködnek valami közös projekten.

Egyszóval már mérhetetlenül hiányzik, hogy átölelhessem hatalmasra nőtt, nyegle testét, halljam dörmögő hangját, még úgy is hiányzik, hogy

előre tudom, hogy a találkozásunk hatodik percében már egymás agyára megyünk újra… mint általában.

De MOST nagyon hiányzik, és tudom, hogy én is neki, mert amikor megkérdeztem tőle cseten (a három hét alatt kb. kétszer váltottunk pár mondatot, mert nem vagyok amúgy nyomulós anyuka, csak fejben), hogy „de ugye én is hiányzom már?”, akkor ezt írta: „aham”, és megosztott velem egy új Red Hot Chilli Pappers videót, amit nem is láttam, és azt írta alá, hogy „dzseniális”. Bír engem, semmi kétség. Szerintem nem is olyan rossz kamaszokkal együtt élni.

Fotó:pexels.com