Kanadáról mindenkinek a hideg jut eszébe elsőre. Esetleg az, hogy állati messze van Magyarországtól, és persze Justin Trudeau miniszterelnök zoknija. Olvasói vendégírás következik Nórától, akik Kanadába költöztek három kamasszal.
Az első két állítást csak megerősíteni tudom. A hideg mégsem olyan rémes, mert jellemzően nem nedves és lehet -23 fok hajnalban, de akár -27 is, megfelelő öltözettel elviselhető. Az már kevésbé tetszik, hogy két hónappal később kezd tavaszodni. A bokrok, a fák jó, ha májusban kezdenek zöldülni, akkor viszont minden egyszerre, mintha csak arra a pillanatra vártak volna, hogy vééégre ledobhassák magukról a dunyhát!
A rokonokon, barátokon kívül ez hiányzik a legjobban. Meg néhány szabad este, hétvége, amikor a gyerekeket lepasszolhatnánk. Mert van belőlük három. Köztük egy nagy és egy kisebb kamasz, no meg a közös fatty, a kicsi. Mozaik-család vagyunk. A férjem előző házasságából született két fiú is velünk él, élt Magyarországon is már egy ideje. Talán ez volt az oka, ami visszatartott bennünket sokáig, hogy aktívan tegyünk a költözésért.
Évekig szervezett, tervezett döntés eredménye, hogy itt vagyunk. Az okait hosszú lenne elmagyarázni, egy, a férjem által elnyert állás tette fel az i-re a pontott. Nem ment egyszerűen,
hol svédül, hol olaszul, hol angolul tanultak a gyerekek a számítógépre telepített programmal,
mert A-tól Z-ig voltak variációk a helyszínre nézve, és amikor az egyik ország esélyesebbnek látszott, mint a másik, akkor nyelvet váltottunk.
Aznap, amikor megtudtuk, hogy az állás a férjemé, nagy K (nagykamasz) éppen útban volt a busszal az anyukájához, mert lázadó természetéből kifolyólag, és a helyzet adta lehetőséget kihasználva, elköltözött. Hoppá!
Persze egy ilyen lehetőséget, melyik gyerek hagyna ki? Milyen menő Kanadában, Montreálban lakni? És milyen királyság, ha megszabadulhat a magyarországi iskoláktól? Amerikában biztos nem kell semmit csinálni! A filmekben is ezt mutatják, kb. két percet töltenek az intézményben a fiúk, lányok, aztán buliznak a tengerparton és háváj, dídzsé.
Na itt se tengerpart, se nagy meleg, és még tanulni is kell…
De ne szaladjunk annyira előre! Elindultunk, közel két éve, öten és a macska. A Canada-day-en, július elsején már itt ébredtünk.
Ha reménykedtem is abban, hogy a 6 órás időeltolódás majd segíti a kamaszok reggeli készülődését, gyorsan csalódnom kellett. Nagy K volt az egyetlen a családból, akit nem viselt meg a jetlag. Ugyanúgy húzta a lóbőrt 11-ig, mint előtte, sőt, ez egy plussz kifogás lehetett napokig, hogy miért nem akar kimozdulni a lakásból. Mi bezzeg hajnalban, 2-kor keltünk egy hétig, 5-re bevásároltunk, 6-kor vissza is feküdtünk volna, de addigra a két kisebb felélénkült és menni kellett.
Távolságok? Azok vannak. Ami a térképen csak néhány utca, a valóságban is, de nem a budapesti méreteket kell alapul venni, hanem a tripláját. Ma már tudjuk: gyalog csak akkor megyünk, ha biztosak vagyunk benne, hogy nem kopik el a cipőnk sarka, mire odaérünk a célhoz.
A nyári hónapok lakáskereséssel, költözéssel, berendezkedéssel teltek. Beirattuk a gyerekeket az iskolákba, egyenruhát vásároltunk és tanszereket. Szerencsére augusztus végén, kb. egy héttel a magyarországi kezdés előtt, megnyitották az iskolakapukat. Vártam is meg nem is! Mi lesz velük? Hogy fogják megérteni, amit magyaráznak nekik?! Angolul sem tudtak, nemhogy franciául!
Meglepetésemre viszonylag könnyedén vették az akadályokat. Főleg kis K és a Kicsi. Mindhárman egy ú.n. “classe d’accueil” osztályba kerültek, ahol franciául tanultak, egy kis matekkal, tornával, művészetekkel és/vagy dráma órával megfűszerezve. Innen általában 1,5-2 év után kerülnek át a diákok az általános osztályokba.
A napi ritmus hasonló, mint otthon. Reggel 7 körül kikászálódnak az ágyból, egy órával később elindulnak, kisebb-nagyobb noszogatások árán. Nagy K jellemzően visszafekszik reggeli után, égető vágyat érezve még egy kis alvásra/csetelésre a barátaival, akikkel egyébként az egész napot együtt tölti. Ilyenkor nem hat semmi. Se szép szó, se morgósabb. Nézni sem bírom, de szó nélkül sem hagyhatom…
8 óra után még simán bevonul a fürdőbe frizurát igazítani. A cipőfűzőkötést se kapkodja el, helyes kis masnikat alkot, nem állhatnak ám csak úgy jobbra-balra, és a zokniját is fel kell húzni a nadrágra, mert ez a divat… hát én eddig csak nála láttam ilyet, de biztos nem vagyok elég figyelmes, nem értek hozzá, öreg vagyok
és egyébként is hagyjuk már őt békén.
Döbbenet: a fiatalok egy része dermesztő hidegben, térdig érő hóban is edzőcipőben, vászon tornacipőben jár.
Gyanítom, hogy az iskolában őt már mindenki ismeri. Nem is gyanú ez, tudom. Így a reggeli késések egy részét biztos nem írják be, lefizeti őket egy csokival vagy a szendvicsével. Mert minden késést bepecsételnek az agendába (ez a magyarországi ellenőrző/üzenőfüzet megfelelője). Sőt telefonon is értesítenek bennünket! A harmadik után bünti van: egy órára tanítás után, kötelezően bent tartják őket. Erről is kapunk tájékoztatást. Illetve mindenről. A bünti idején egy felügyelő tanár jelenlétében megírják a leckéjüket, beszélgetnek, telefonoznak vagy zenét hallgatnak, a lényeg, hogy senki nem mehet el, és ez a legnagyobb büntetés.
KisKamaszunk sosem késik. Szerintem rosszul van a tudatától is. Mindig siet, precízen elpakolja az ebédjét az uzsonnástáskába, összekészíti az iskolai felszerelését és 8:00-kor legkésőbb elindul. Az iskola 8:00-tól van nyitva, addig ne is próbálkozzon senki. 8:30-ig az ebédlőben vagy a folyósokon lehet lézengeni, utána jönnek a tanárok és beengedik a diákokat a termekbe. Előkészülnek az első órára, amire 8:45-kor csengetnek be.
Napközben két rövidebb és egy hosszú szünet van, ez utóbbi alatt ebédelnek meg. A suliból is kimehetnek, így ez remek alkalom, hogy két késést is összeszedjen valaki egy nap alatt, mert van akinek sikerül – hadd ne mondjak neveket.
Ha valaki késés nélkül kibírta, 15:20-kor elindulhat haza/kólázni/a parkba. Mi mindig és most is azt képviseljük, hogy először hazajön, leckét ír, eszik és ha utána van még idő, lehetőség, egy-két órára esetleg elmehet, egyébként a hétvége pont erre való.
Mivel töltik a szabadidejüket? Nem hiszem, hogy nagy meglepetést közlök: ugyanolyanok, mint Magyarországon. A szobájukban poshadnak, az ajtó se marad nyitva, hogy egy kis friss levegőhöz jusson, a kezükhöz ragad a billentyűzet vagy a telefon és
csak akkor jönnek elő, ha kajaszagot éreznek, mert ugye mindig éhesek.
A közös programokra már el sem hívjuk a nagyot, mert mindenre van kifogása: fáj a lába, a keze, a háta, néha még a haja is. Sokan vannak vagy kevesen. Messze van a túl közel.
Egy szó, mint száz: határon innen és túl, minden kamasz ugyanolyan! Lázad, morog, eszik, alszik. Menekül a feladatok, felelősség elől, de párhuzamosan ezzel szabadságot akar, határtalant.
A szülők haja égnek áll tőlük, az enyém is. Ez nem változott.
Hogy én mit csinálok napközben?
Reggel 6-tól este 8-ig, 9-ig szolgálatban vagyok. Az első évben önkénteskedni jártam az általános iskolába, az autistákkal foglalkozó csoportba, egy kisfiú mellé. Majd egy nénihez, segíteni a háztartási teendőiben – 94 éves volt, egy sor egészségügyi problémával küzdött, mégis korát meghazudtoló energiával repesztett a bevásárlókocsival az üzletekben.
Most franciául tanulok, hogy ősztől teljes állásban elhelyezkedhessek. Mit szeretnék csinálni? Tulajdonképpen mindegy, csak a francia nyelv nélkül nehezen megy. Dolgoznék itthonról is szívesen, az egész család, így én is megszoktam ezt a felállást, amit még Magyarországon alakítottunk ki. Nem akartuk, hogy csak a hétvégén lássanak ébren a fiúk. Lemondással járt, de tudom, hogy jól döntöttünk.
Közel 40 éves vagyok. Egy percig sem bánom, hogy így alakult az életünk. Mégis miért éri meg? Ha a kamaszok se könnyítik meg az életünket? Összetartóbbak vagyunk, mint valaha. Békésebb, nyugodtabb körülmények között élünk és nem azért, mert vagyonokat keres a férjem, mert szó sincs ilyesmiről. Bérelt lakásban élünk, a magyarországi házunk hitelét törlesztjük, nincs dorbézolás, minden héten új cipő, ruha, játék.
Mégis megéri a nyugalomért. A mosolyokért, amiket nap, mint nap kapunk. A figyelemért, ami a gyerekeinket körbeveszi az iskolában. Azért mert én se rögtön magas C-ről indítok, ha valami hülyeségen kapom a fiúkat.
Amikor őket kérdezem, hogy mi a véleményük, visszamennének-e, miért jobb itt? Hárman háromféle választ adnak, némelyik nyomdafestéket nem tűrő, de egy a lényeg: ők maguk kiegyensúlyozottabbá váltak és jól vannak, köszönik szépen.
Ha te is szívesen megírnád a történetedet – akár arról, hogyan éltek itthon -, vagy éppen csak a gondolataidat, írj nekünk az anyapara@anyapara.hu emailcímre!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!