Vasárnap reggel 8 óra. A kutyát kiengedtem a kertbe, ittam egy narancslevet,  kinyitottam a terasz ajtót egy kis friss levegőért, és mindjárt visszafekszem egy kis időre. A gyerekek még alszanak. Bezzeg amikor én is délig tudtam aludni! No para. K.Helga írása.

Hagyom őket, de elnézem egy rövid ideig.

Gondolkozom hogy lefotózom őket, de tuti a nyakamat veszik majd ezért. De aztán elvetem a gondolatot, mert amíg hétköznap reggelente vuvuzelával ordítok, hogy ÉBRESZTŐ!, és persze meg se moccannak, tuti, hogy most a telefon fotóhangjára azonnal felébrednének:

Jaj anya, most komolyan lefotóztad ahogy alszom?

Le én! maradjon valami öreg napjaimra, de nem? Arra  már csak később jöttem rá, hogy le is némíthattam volna a telot, és akkor nincs hangja – na mindegy ezt a pillanatot is buktam. Észrevettétek, hogy 5 éves kor alatt  naponta 50 fotó készül a gyerekekről, 14 éves kor felett meg évente 2 ? Az is napszemüvegben, háttal paraván mögött?

Szóval nézem őket.

Olyan édesek, ahogy lógnak a nagy kamasz végtagjaik, folyik a nyáluk, a hajuk elnyomva a párnán, a 43 – as szőrös lába meg kilóg a takaró alól. Végigfutok a fb postokon, belenézek az instába, ahol mindenki überhepi, itt -ott szürcsölik a limcsiket, és szipi – szupi helyeken buliztak szombat este. (Nn meg megnéztem a kedvenc sorozatom és elaludtam.)

Kinyitom az enaplót is, hátha üzent az ofő valami cukiságot megint, hogy mikor mit legyenek kedvesek beküldeni a szülők a gyerekkel.

(Cserepes virág, virágföld, 3500 Ft vonatjegyre, műanyagpohár, szendvicsnek való valami rendezvényre, stb… ) Most nem írt.

Nézem az utolsó jegyeket is:

OLVASTAD MÁR?  Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

WTF?????  Azonnal felébredek. Papírzacskóba lélegzem mélyeket. Nem segít. Megnézem, még mindig alszik. Most akkor felkeltsem és beszéljük meg????

Ezt meg hogy? Nem fordultunk rá a célegyenesre az év végével?  Vagy ez maga a vég? Vagy a cél? Nem értem.

9:00  Alszik. Engem meg szétvet az ideg, most akkor hogy lesz ebből év végi bizonyítvány?  Mégis mit csinál ez a gyerek az iskolában? Na és otthon a szobájában? És miért nem szól, ha nem érti? És mi van ha érti, de csak ennyire futja?  (Ez utóbbi még jobban megrémiszt.)

10:00 Alszik. Nekem megvolt a meditáció, a mantra, a nyak masszázs, a jóga, a kutya séta, de nem használt egyik sem.  Mindjárt sírok.

11:00 Alszik. Végig veszem még egyszer: Jól látom? Igen. Ez tuti az ő jegyei? Igen. Van remény a javításra? Igen. Hogy is áll majd év végén? Végül is egész tűrhetően…

fél 12 – Felkelt! Kijön a szobából. Én startra készen. A haja olyan ahogy a párna elnyomta. A végtagjait egy hiperszomniás lajhár módjára vonszolja. Még nem nézett rám (pedig attól amit a fejemen lát, biztos felébredne!) de szerintem fárasztja hogy felemelje a fejét. Betájolja a fürdőszobát… Megvan! Bemegy. 20 perc múlva kijön. Esküszöm még befordult a kádba 15 percet szundizni. Még mindig nem nézett rám, de a séró belőve. (Tök jó, a kezét ezek szerint már fel tudja emelni.) Visszafekszik, előveszi a telóját.

Én akkor most bemegyek a szobájába….

És akkor eszembe jut. A föci tanár egy idióta, soha semmi nem jó neki, mindig talál kifogást a dolgozatnál a kérdésre adott válaszok fikázására : – nem erre gondoltam! – de akkor mégis mire gondolt tanár úr?  – hát nem erre az biztos!  És ez a válasz a diákoknak minden egyes alkalommal…

OLVASTAD MÁR?  Bezzeg régen nem volt ennyi problémás gyerek!

A rajztanár nem vette figyelembe hogy 8 hétig gipszben volt a fiam keze (hol az ujja, hol a csuklója), nem tudott rajzolni, így nem adott le 3 rajzot. Utólag sem kérte.

A fizika meg…. Hát… én is elhasaltam az orvosi felvételin kétszer is, mert nem ment a fizika….

Lassan visszarendeződnek az arcvonásaim, felismerhető vagyok újra.

Leülök az ágya szélére, rám néz: – anya csinálsz rántottát hagymával? Lassan mennem kell, bajnokit játszunk Szentendrén.

És én sóhajtok, és megkérdezem: – Szalonnával ahogy szereted?  – Aha – mondja.

Megsimogatom, adok egy puszit – persze, megyek megcsinálom, öltözz csak.

És megyek megcsinálom. Mert anya vagyok, ő meg a kicsi kamasz fiam, akiből csak egy van, és szeretem akármilyen is.

És hadd idézzem Fodor Ákost: egészen biztos, hogy előbb vagy utóbb, ez vagy az lesz, így vagy úgy.

Fák jú fizika tanár, meg a föci, meg a rajz is, de nem?

Ui: a foci bajnokságon ő lőtte a csapat győztes gólját. Most akkor mit is akarok, de tényleg?

Anyapara podcast csatorna. Kattints a képre és #Hallgassránk! A legutolsó adásban (20 perc) a tanulásról beszélgettünk.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!