A felnőtté válás valakivel előbb, valakivel később történik meg, jó esetben egyszer csak mindannyian túlesünk rajta. Valaki a gyereke születésekor, valaki már sokkal előbb, valaki egy teljesen váratlan esemény kapcsán érzi úgy, hogy mostantól felnőtt. Nincs életkorhoz kötve, teljesen kiszámíthatatlan. Salát Luca brutálisan őszinte írása a felnőtté válásról.
Az érettségimmel én csak egy középfokú végzettséget kaptam, nem csatolták hozzá a felnőttséget is.
Az érettség szele akkor sem csapott meg, amikor a fenekemet bepakoltam első önálló lakásomba. S amikor néhány évvel később a kórházból hazatérve férjemmel a földre ejtett mózeskosárban szuszogó falatnyi emberkénket bámultuk, ő nyögte ki a bennem is motoszkáló gondolatot,
Baszki Luca, ezt itt tutira nem tudjuk életben tartani,
ekkor sem a felelősség, hanem a gyermeki riadalom öntött el minket.
Ahogy cseperedtek a közben többesszámúvá vált gyerekeink, én egyre vártam a „Most már én is a nagyok közé tartozom” érzést. Ehelyett úgy tettem – vettem körülöttük, mintha ez csak amolyan papás – mamás játék lenne, amit kislány koromban játszottam a pajtásaimmal.
Az iskolai szülői értekezleteken rettegtem, hogy lebukom, ahogy a pad alatt olvasom a krimimet, míg a többiek olyan komoly kifejezéseket köpködnek magukból mint SZMK, osztálypénz – tartozás, kerületi szépírás verseny vagy pályaorientációs nap. Pedig nem volt könnyű ez az időszak az életünkben. Betegségek, balesetek, kórházak, veszekedések, pénztelenség, építkezés, válás.
De valahogy mindennek hiányzott a komolyság íze.
Gyermeki bizalommal tudtam, hogy minden egyszer csak úgy megoldódik. S minden egyszer csak úgy megoldódott.
A harmadik pozitív terhességi tesztem indított el a felnőtté válás útján. No nem a gyerek, hanem a helyzet, hogy kinőttük a lakásunkat. Újdonsült férjem hamar előállt a közgazdaságtanilag racionális megoldással: költözzünk vissza a szülői házba! Én ordítottam, toporzékoltam, ahogy egy harmincöt éves pocakos tinihez illik,
Nem megyek vissza, nem akarok megint gyereksorba kerülni!
Amikor visszakúsztunk a családi fészekbe, fene se gondolta volna, hogy kezdetét veszi felnőtt életem.
Még a házat csinosítgattuk, amikor derengeni kezdett, hogy az én okos, mindig komoly anyukámmal valami nincs rendben. Harmadik újszülöttemmel a kezemben közölte velem a doki, hogy édesanyám Alzheimer – kóros.
Jó nagy baromságnak hangzott, ilyen hülye módon senki sem veszítheti el az anyukáját. Ahogy múltak a hónapok, édesanyám egyre jobban hasonlított egy riadt, kétségbeesett kislányra, mint az én erős anyukámra.
Kézen fogva vittem az orvosokhoz, komoly problémákról csevegtem szakemberekkel, kétségbeesetten kerestem őt, amikor elveszett a strandon, erősen öleltem, amikor saját leépülésével szembesülve zokogott, aztán etettem, itattam, pelenkáztam és örültem, amikor bohóckodásommal nem csak az ovis kölykeimet nevettettem meg, hanem őt is. Nem azért tettem, mert egy hős vagyok.
Ekkor kezdett derengeni, hogy van olyan felelősség, amit nem önként és dalolva vállalunk, hanem csak úgy kapunk.
Vidám önfeledtségem anyám állapotának hanyatlásával kézenfogva kopott ki belőlem.
Aztán egyszer csak édesapám bipoláris betegsége is túlnőtt a viccesen – bájos napi incidenseken. Ez egy jó szemét kórság, komoly dilemmában lennék, ha nekem kellene megválasztanom, hogy Alzheimer kóros vagy mániás – depressziós szeretnék-e lenni.
Egy bölcs, családterápiás szemléletű gondolat szerint azt az energiát, szeretetet, törődést, amit a szüleinktől kaptunk, nem nekik, hanem a saját gyerekeinknek kell tovább adnunk, mert ettől lesz kerek a világ.
A világ azonban a családterapeuták bölcsességére fittyet hányva néha megtréfál bennünket.
Lassan felnevelem az összes gyerekemet úgy, hogy a törődésemből, szeretetemből, aggodalmamból, energiámból a szüleim többet kaptak, mint ők. Egyre gyakrabban csak egy nyűgös, fáradt, gondterhelt felnőttet látnak, semmint egy felelőtlenségében is vidám, energikus, kissé bolond anyát.
Szerencsére ők (szüleim) már nincsenek abban az állapotban, hogy ezen a kicseszésen pityeregjenek.
Mert ők is úgy képzelték az életüket, hogy örökre az ő tökéletlen, szeleburdi lánykájuk maradok, aki
- mindig elveri a pénzt,
- véletlenül teherbe esik valami idegen pasitól,
- felrúgja a házasságait,
- elkésik a munkahelyéről, és
- anyává válva lepasszolja hozzájuk a gyerekeit egy jó kis koncert miatt.
Nem szeretek felnőtt lenni. Nem szeretek gondterhelten, lestrapáltan és komoly pofával kóvályogni az életemben.
És megszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy az én gyerekeim felnőtté válásának az ára esetleg az én öregségem lehet.
Oszd meg a véleményed velünk!