A mi kis zsenink, nem akar zseni lenni, vagy lehet, hogy nem is zseni

Hiánypótló írás azoknak a szülőknek, akik valamiért azt gondolják, hogy „zseni” a gyerekük. Vagy éppen csak egy kicsit zseni. Amikor a héten Bendő fiam benyögte, hogy valószínűleg vége az egyetemi pályafutásának, mert ezredszerre is kivágták analízisből, életemben először megkérdeztem tőle, hogy amúgy szereti-e a matematikát. A válasz egy vállrándítással egybekötött Háát… nem nagyon…volt. Salát Luca írása.

A család zsenije

Bendőt kábé három éves korában kiáltotta ki a család zseninek, és ezt a státuszt 20 éves koráig töretlenül megőrizte.

Ovis éveiben a hűtőszekrényünket nem cuki hűtőmágnesek díszítették, hanem számomra megoldhatatlan matematikai feladványok, aminek végeredményeit ő két dínó – harc és párnacsata között benyögött nekünk, mi pedig büszkén rögzítettük a fehér felületen. Kisiskolás korában ugyan cipőt kötni nem tudott, viszont gyorsan kivívta a Szórakozott Professzor címet az osztályban.

Senki se várta tőle, hogy meg tudja különböztetni a hétfőt a keddtől és felismerje a saját nadrágját tornaóra után, viszont

agyondédelgettük, amikor zsákszámra hordta haza a matematika versenyek első helyezéséért járó érmeket,

okleveleket és lófaszkákat. Természetesnek vettük, hogy hatodik osztály után az ország egyik legmenőbb gimnáziumának matek tagozatán brillírozik tovább, mi szülők pedig szerénységnek álcázott nagy pofával híztunk a büszkeségtől. A gimiben ugyan akadtak nehézségek, hiszen a színjeles bizonyítványba mindig becsúszott egy hármas szorgalomból, mert

az osztályfőnök úgy érezte, Bendő elfecsérli a tudását, és egyáltalán nem motivált arra, hogy országos és nemzetközi versenyeken növelje az iskola hírnevét.

Ekkor méláztam el először azon, hogy kötelességem – e a gyerekemet addig rugdosni, amíg ki nem bontakoztatja lehetőségeit?

Mondjuk ezen sokat nem filóztam, ott volt nekem az iskolai antihős Szendvicsgyerekem, meg a két cseperedő lánykám, akiket gardírozni kellett, s nagyfiam talentumainak simogatására nem sok agyam maradt. Amikor az egyetemi felvételire került sor, senkiben sem merült fel, hogy a matematika szakon kívül bármi más is szóba jöhet.

Beadtuk, felvették, megnyugodtunk, sínen van a kölyök,

a pattanásai is szépen múlnak, a tépőzáras cipőket lecseréltül fűzősre, már csak egy szőröslábú elvarázsolt bölcsészlány kellene mellé, de aki zseni, szívjon felkiáltással azt nagyjából leszartuk, hogy nem érzi jól magát az egyetemen. Bendő a kamaszkori lázadást elbénázta. Nem túl nagy lelkesedéssel, de

tette azt, amit elvártunk tőle a magunk passzív – agresszív módján. Most azonban elfogyott a szufla, állunk mint szar a gazban, és nem tudjuk, mitévők legyünk.

Mert kiderült, hogy a mi kis zsenink, nem akar zseni lenni, vagy lehet, hogy nem is zseni, de ez lényegtelen. Mert mi azt hittük róla. Kisgyermek kora óta toljuk őt egy irányba, anélkül, hogy megkérdeznénk tőle

Helló kölyök, te mit is akarsz?

A tehetség menő dolog, de kell – e sáfárkodnunk vele, ha ezt nem mi kapjuk, hanem a gyerek? Egyre inkább azt gondolom, hogy nem. És bánom az elszalasztott lehetőségeket, a ki nem taposott utakat, a kihagyott kudarcokat, a fel nem tett kérdéseket. Mert tényleg rohadt jó verni magunkat, hogy ilyen fasza kölyköt sikerült összehoznunk, a legjobb pedig mindezt elkönyvelni a saját dicsőségünknek. Pedig ez tényleg nem a mi érdemünk, egyszerűen ilyen lapokat osztottak neki, nekünk.

Határozottan üzenem minden szülőnek:

• Ne verd magad, ha tehetséges a kölyköd, nem te tehetsz róla!
• Ne használd őt eszközül a szülők közötti kinek-nagyobb-a- fasza versenyben!
• Kérdezd meg, akar-e a tehetségével mit kezdeni!
• Adj neki lehetőségeket, hogy szerencsét próbáljon!
• Hagyd, hogy megélhesse a szabadon választott zsákutcáit!
• Amikor kudarcot vall, ne mondd, hogy én megmondtam, hanem öleld át és szeresd!
• Hagyd, hogy gyerek lehessen!
• Ne cseszegesd őt a tanulás miatt, tanulni nyomasztó, unalmas és sokszor felesleges, ennél klasszabb elfoglaltságokkal is el lehet ütni a hétköznapokat!
• Ne döntsd el helyette, mit kezdjen az életével!
• Mindig legyen B terv! Meg C. Ha képes vagy rá, ezeket ne te rágd a szájába!
• Saját elfuserált életedet ne az ő életével kompenzáld!

Barátkozz meg a gondolattal, hogy a Nobel-díj megszerzése nem a sikeres élet alapkövetelménye, lehet, hogy egy közepesen szar asztalosmesterként ő sokkal boldogabbnak fogja érezni magát!

És persze egy Nobel-díjas gyerek szülőjének lenni sokkal menőbb életcél, mint egy közepesen szar asztalosmesteré, de a gyereked élete nem a tiéd!

(Miután Bendővel 20 év után először beszélgettünk arról, milyen lenne az élet matematikusság, neadjisten egyetemi diploma nélkül, az utolsó utáni utóvizsgáját majdnem maximális pontszámmal abszolválta. Na, na? Ki büszkélkedhet rajtam kívül olyan gyerekkel, aki az analízis vizsgáját csillagos ötössel zárta? Ugye megmondtam, hogy a fiam egy zseni?! Én pedig szuper anya vagyok!)

Fotó:pexels.com